Tizenegy évesen hatalmas sikollyal fogtam kezembe a felvételi lapot: 96 pontom lett, felvettek!

Egy magas teljesítményű gimnáziumban, új osztályban kezdtem a tanulmányaimat. Boldog reménységgel léptem be az első nap a magas üvegkapun, és kíváncsian sétáltam be a modern, egyszerű osztálytermünkbe. Kettő hét múlva már látni sem akartam többé a hatalmas épületet, és szinte minden héten volt valami problémám.

Az osztályom nem kifejezetten volt vevő az introvertált, keresztény kis világomra. A tanulás mennyisége hirtelen nőtt meg, és az egyik tanárnő szarkasztikus vicceit sem tudtam helyén kezelni. Hónapok múltán hullani kezdett a stressztől a hajam, és úgy éreztem összedőlt minden. Azt hittem minden jó lesz az iskolában, de a kislánynak, aki egykoron voltam az álmai pár nap alatt foszlottak semmivé. Kiderült, hogy a betegség neve alopecia, kezelése pedig egyelőre ismeretlen.

Orvosokhoz jártunk, én pedig rettegtem. Minden reggel úgy indultam el, mint akit a pokolba visznek. Féltem, és nem tudtam megmondani magamnak sem, hogy mitől. De nem beszéltem. Nem mondtam a szüleimnek semmit, csak a tanárnőt említettem nekik. Jó jegyeket vittem haza, a hamis mosolyom mindenkit megtévesztett.

Azon a tavaszon kísérleti kezelésbe kezdtek. Hetente többször vért vettek tőlem, a végére már a tűktől is félni kezdtem. Nem volt meglepő. Mindentől tartottam. Nem találtam már kiútat a könyveimben sem, amiben régebben, ha problémába ütköztem. A szünetekben ennek ellenére olvastam. Sok idő kellett ahhoz is, hogy belássam, azért teszem ezt, hogy ne tűnjön föl az égető magányom. Elveszítettem a nagymamámat is, amivel szinte foglalkozni sem voltam képes.

A nyáron javult a helyzet, de a kéthónapnyi öröm azonnal elillant. Jött a szeptember, és a hajam rohamosan hullani kezdett ismét. Nem számított gyógyszer, kezelés vagy diéta, a hajam csak hullott, én pedig belül pánikolva varázsoltam mosolyt az arcomra. Eldöntöttem, hogy kettő év után otthagynom az iskolát.

Egy pszichológusnál kötöttem ki. A javaslatára komolyabban kezdtem el foglalkozni azokkal a dolgokkal, amik érdekeltek. Verseket írtam, és egy regény alkotásába is belekezdtem. De még igy sem volt olyan nap, amikor nem gondoltam rá, hogy mi segíthetne véglegesen a bajomon: a halál. Az volt nagyjából az egyetlen dolog, amitől nem féltem. Attól tartottam, amit okoztam volna vele. A fejemben jelenetek játszódtak le folyton folyvást a temetésemről, és arról, ahogyan a családom sirat.

Még igy is voltak próbálkozásaim. Novemberre kopaszra hullott a hajam, és ezután nem sokkal egy éjjel álmatlanul telt. Amikor már órák óta forgolódtam nyűgösen, felkeltem és a konyhába mentem. A lámpa fehéren pislákolt, és különös fénybe vonta az ezüstszín edényeket. A fiók, amiben anyu fanyelű késkészlete volt, kilógott a fény vetette körből, és a maszatos, otromba éjjeli sötétbe burkolózott. Csak a sarkai voltak tisztán láthatóak, hogyha kihúztam.

Az egyik sima élű kés került a kezeim közé. Jobb kezem ujjait végig húztam rajta. Szépen faragott impregnált fából faragták a markolatát, s acél pengéjének a túlvilági csillogása elkábított. A felsőm babakék, lyukas ujja alig ért a könyököm alá. A bal kezem felé emeltem és csak álltam. Remegtem.

Csattanás hallatszott, ahogyan a fiók erős lökéssel vágódott be, az öreg lépcső nyöszörgése, amint leszaladtam rajta a szobámba, az ágyam nyikorgása, amikor belevetettem magamat, a paplan susogása, ahogy betakaróztam és a tüdőm reszkető kapkodása, miközben próbáltam lenyugtatni magamat. A szívem csak úgy dübörgött, mint aki majd’ kettéhasad félelmében.

Hamarosan javult a helyzet, de úton-útfélen azt hittem, hogy magamba ütköztem és erre a bizonyos estére. Amikor anya azt kérte, segítsek neki felvágni a zöldségeket, majdnem levágtam az ujjamat, mert nem tudtam figyelni. A teljes félelmem két dologra összpontosult: magamra, és arra, hogy mikor ölöm meg magamat.

Aztán egy szép napon véget értek örökre a tanulmányaim abban az iskolában. A nyári szünet első hetében otthon ültem, és gondolkodtam arról, mi is történt. Láttam a képeket magamról a hamis mosolyokkal, és láttam a pár mondatos, unott naplóbejegyzéseimet az elmúlt két évbőé. Nem jutottam dűlőre, mindig ugyanoda bukkantam ki, ahol elkezdtem: vége lesz egyszer annak, hogy a saját énemtől félek? Vagy annak, hogy attól rettegek, hogyan ölöm meg magamat? És nem találtam rá választ vagy biztatást. Vörös lámpa villogott a fejemben, engem rémisztgetve, szinte üvöltve a tagadó választ. Szemem nagyokat pislogott, ütemesen a fénnyel, ami egyre a lelkembe szökött és durván égett, fekete magasra törő füsttel. Csak sötét dolgok és emlékek kavarogtak a fejemben.

Sétálni indultam, hogy egy óráig ne az elfojtott érzéseimre koncentráljak. Hogy ne azokra a dolgokra figyeljek, amiket soha nem mertem kimondani, amiket nem tudtak sohasem mások, és amik évek óta belülről marják a fájó lelkemet.

A vonatsínen heverve találtam magamat, ahogy azt lesem, hogyan villog a vörös jelzőlámpa méterekkel a fejem fölött, jelezvén: jön a vonat.