Háborús veszteségeink

K: Azt láttam a pályaudvaron, hogy vannak akik háziállattal érkeznek, de senkit nem láttam olyan nagy kutyával jönni, mint az enyém.

A: És két kecskével láttál? Mert én őket is nagyon szeretem.

Ez a beszélgetés Panyolán,egy ukrán határ menti faluban történt, nagyjából egy héttel a háború kitörése után, este a szálláson, két önkéntes között, akikből az egyik én voltam.

 Azóta újra és újra lejátszódik bennem, jobbára bűntudattal kísérve. Annak ellenére, hogy állatbarát ember vagyok és igyekszem az együttérzésem kiterjeszteni a Föld összes élőlénye iránt, mégis nevetségesnek érzem és szégyellem magam előtt az érzéseimet melyeket a hátrahagyott háziállatok, vadállatok, veteményesek és egyéb természeti környezet miatt érzek, az emberi szenvedésekhez képest.

A kezdetektől önkénteskedem, nem is nagyon tudok mit kezdeni olyan helyzetekkel most, amikor másról kell beszélgetnem.

Azt érzem mint minden önkéntes barátom akivel beszéltem erről: átléptem a határt szimbolikusan, valami megváltozott bennem, és ebből a fókuszból nézem most a világot.

Gondolataimat azoknak az embereknek a sorsa foglalkoztatja akikkel személyesen találkoztam, kivel mi lehet, hol lehet, mi lesz vele, és sokat gondolok azokra az emberekre is akik Ukrajnában maradtak, kényszerből vagy saját döntésük szerint.

A szorongásaimat aktív cselekvésbe fordítom, pakolok, szervezek, beszélgetek ha kell, sokszor olyan emberekkel (más önkéntesekkel) kerülök közeli, baráti kapcsolatba egyik pillanatról a másikra, akiknek még a nevét sem tudom.

Az általam megismert önkéntesek mindegyike magánember, semmilyen civil vagy állami szervezethez nem kapcsolódnak, anyák, apák,diákok, elfoglalt, dolgozó emberek, akik most idejük jó részét önkéntes munkával töltik. Felemelő érzés rájuk gondolni, egy biztonságos tér a fejemben a velük való személyes és gondolati kapcsolódás.

Úgy érzem, ránézésre semmiben sem különbözünk a menekülni kényszerülő emberektől.

A Nyugati Pályaudvaron meleg teával a kezemben próbáltam megszólítani a szerintem legfáradtabb érkezőket, minden esetben azt a választ kaptam, hogy “Önkéntes vagyok.”

Budapestről Panyolára külső szemlélő számára szerintem pont úgy érkeztünk meg, mint akik Ukrajnából jöttek. 

A legminimálisabb csomaggal, egy hálózsákkal, arra számítva, hogy majd egy sarokban matracon elalszunk amíg itt vagyunk, ha alszunk egyáltalán. 

Ehhez képest minden önkéntes otthonos, meleg szállást kapott a panyolaiak jóvoltából.

Nagyszerű embereket ismertem meg, mind az ország különböző pontjáról érkezők, mind a panyolai lakosok személyében és ez a meleg, támogató közösség szárnyakat adott nekünk, 120%-on teljesítettünk, elkezdtünk kiépíteni egy rendszer, mely úgy érzem megalapozta az azóta is ott zajló hatékony, profi munkát.

A nagyjából 24 óra amit ott töltöttem egy életre velem marad.

Szociális munkás vagyok, ezt az énemet is magammal viszem, amikor önkéntesként dolgozom, és mivel  átestem kiégésen magam is, nagyon fontosnak tartom az önkéntesekkel való törődést.

Azt látom, hogy emberek saját szükségleteiket háttérbe szorítva (evés, ivás, alvás, érzelmek megélése) az itt és mostban csinálják azt amit éppen kell, mindezt kiszámíthatatlan, pillanatról pillanatra változó körülmények között, úgy, hogy maguk is fenyegetve érezhetik magukat, aggódnak szeretteikért, saját életükért, egy rajtuk kívül álló, általuk befolyásolhatatlan helyzetben.

Könnyen belecsúszhatunk abba, hogy saját érzéseinket, szenvedésünket és szorongásunkat nevetségesen kicsinek érezzük ahhoz képest amit a menekülni kényszerüló emberek átélhetnek és érezhetnek.

Ezért, hogy a kiégést elkerüljük és még hosszú-hosszú ideig megmaradhasson ez a mindenre képes, egyre szervezettebb segítő háló érdemes figyelni a következőkre:

Törődj a saját érzéseiddel és engedd meg magadnak, hogy olyan dolgok és helyzetek miatt is szomorú legyél, amik valamilyen személyes kapcsolódás miatt megérintenek téged..

• Gondoskodj magadról!  Nagyon fontos ebben a helyzetben. Vedd igénybe az egyre bővülő mentálhigiénés kezdeményezéseket, keress meg egy számodra hiteles segítő szakembert, akivel beszélgethetsz vagy keress sortárs csoport lehetőségeket, hogy megtapasztald, nem vagy egyedül szorongató érzéseiddel és a munkád iránt érzett büszkeségeddel, örömöddel. Egyél, igyál, aludj! 
• Pihenj és töltődj! Kapcsolj ki, bátorítsd magad arra, hogy ezt is megteheted, hiszen rajtad kívül még sok-sok társad dolgozik, amíg te éppen mást csinálsz és töltődsz, hogy megújult erővel tudj majd újra kapcsolódni.
• Ne szégyeld magad, ha a saját hétköznapi életedet éled! Rendben van, hogy most a háborús eseményekre fókuszálsz, de az is rendben van, ha továbbra is dolgozol, tervezel, örülsz a sikereidnek, eredményeidnek.
• Olvass jó híreket is, amelyekben látszik munkád gyümölcse: olvass már biztonságban lévő emberekről és gondolj jó érzéssel arra, hogy ez a TE munkádnak is köszönhető.
• Gondoskodj önkéntes barátaidról!  Vidd el kirándulni, hívd meg egy kávéra, etesd meg, fejezd ki érzéseidet az önkéntesként végzett munkájával kapcsolatban. Vigyázz a gyerekére, háziállatára, óriási segítség, fokozza a teljesítményt szeretteinket jó helyen tudni, amíg mi távol vagyunk tőlük. 
• Szánj időt a többi önkéntes megismerésére, beszélgetésre, közös töltődésre.
• Ne szégyeld magad, ha nem vagy éppen szomorú. Egy-egy kedves beszélgetésre, nevetésre tekints erőforrásként.

Szóval nekem a szívem szakad a hátrahagyott, kiszolgáltatott állatokért, a természeti értékekért, és azokért az emberekért akiket kényszerű választás elé állított ez a helyzet. Akiknek dönteniük kellett kit vagy mit hagynak hátra, hogy saját magukat, gyermekeiket vagy más hozzátartozójukat megvédjék a szenvedéstől és a haláltól. 

Az emberekkel való önkéntes munka, a kollektív és szervezett tevékenységek  és a helyzet miatti aggódás mellett ez az én sokszor elszigetelt szorongásom és szomorúságom, mely pont ugyanúgy foglalkoztat és keresem a lehetőségét ennek megosztására hozzám hasonlóan gondolkodó emberekkel. 

Mint ott, abban az esti beszélgetésben, amikor a saját szeretett állatainkért aggódtunk és gondoltunk azokra akik talán hasonló érzések és kapcsolatok miatt nem indultak el biztonságos helyet keresve maguk számára a világban és talán már meg is haltak azóta..

Bátorítok mindenkit, hogy fogalmazza meg saját kapcsolódásait, aggodalmait, gyászát a helyzettel kapcsolatban, bármilyen apróságnak is tűnik most az emberi szenvedéshez képest. Ezen a személyes szűrőn keresztül nézve jobban megtalálhatjuk a leginkább nekünk való feladatot ebben az egyre bővülő önkéntes hálózatban.

Rácz Katinka
fotó innen: https://www.hindustantimes.com/india-news/ukraine-indian-student-who-refused-to-leave-his-pet-dog-returns-via-hungary-101646386128842.html