Nagy, közös emberi tapasztalatunk a mulandóságunk, és hogy mielőtt meghalnánk, több,
hozzánk közelálló ember halálát el kell gyászolnunk. Az emberiség történetében minden
korban volt és van azzal dolga az embereknek, hogy ezt megemésszék, elfogadják és
megértsék.
A mesék bölcsességének segítségével közelebb kerülünk az elfogadáshoz, megbékéléshez,
erőforrásunk lesz a bennük rejlő ősi tapasztalat, tudás.
Általuk megéljük azt is, hogy része vagyunk a világnak. Őseinkkel és utódainkkal együtt
borzongunk az egyedüllétben, szomorkodunk a múlandóságon, elcsendesedünk a búcsúban,
értjük meg a döntések és következmények, az élet rendjének a lényegét és néha jobb híján
velük nevetjük ki a halált.
A mesék ősi, közösségi tudást őriznek, élet-halál kérdéseiről. Többféle történet szól, arról
hogyan próbáljuk kicselezni a halált, megmenekülni előle, arról is gyakran esik szó, hogy a
halottak visszajárnak, vagy kapcsolatot keresnek az élőkkel.
Az alábbi mese abba a típusba tartozik, ahol a hős az Örök Ifjúság földjére kerül, mégsem tud
megmaradni ott, és halandó sorsa beteljesül rajta visszatérve szülőföldjére.

Oisean a Fianna nyomában
Élt réges régen, egy erős és félelmetes csapat harcos Írországban, akiket úgy hívtak, hogy a
Fianna. Skóciában úgy tartják, hogy a Fianna csapata, Skócia és Írország között barangolt,
mindenfelé, ahol kelta emberek laktak.
Nappal fegyvert forgattak, csatákat vívtak, vadásztak, éjjel pedig összegyűltek a tűz körül,
lakomáztak, mulattak. Élt közöttük egy hatalmas bárd, énekes-mesemondó. Oisean volt ő,
Fionn MacCumhaill fia, kinek hangja a legcsodálatosabb, emlékezete mindent megőriz, és
költészete legszebb messze földön. A legkeményebb harcosok szemébe is könny szökkent,
amikor az otthonról és a vágyakozásról énekelt. Mindenekfölött nem is létezett nagyobb
tisztesség a hősök számára, mint bekerülni Oisean egyik nagyszerű dicsőitő énekébe, hogy
hosszan zengjen róla az ének még halála után is messze földön.

Egy nap Oisean és társai a tengerparton, a tűz mellett, épp halat sütöttek, amikor
patadobogásra lettek figyelmesek. Amikor a ló közelebb ért, észrevették, hogy lovasa egy
aranyhajú, gyönyörű nő, olyan szépséges, hogy még sose láttak hozzá foghatót.
A hölgy leszállt lováról és közéjük lépett. „Niamh” vagyok, szólt, és Tir nan Og-ból, az Örök
Ifjúság Földjéről érkeztem. Azért jöttem, hogy férjet találjak magamnak közületek. Nincs
királyunk, és nem akarok egyedül uralkodni. Úgy hallottam, hogy nincs erősebb és bátrabb
ember a földön, mint a Fianna tagjai.
Oisean, attól a pillanattól kezdve, hogy meghallotta Niamh hangját, biztos volt benne, hogy
feleségül kell vennie őt. Történeteinek tárházában rengeteg szólt Tir nan Ogról, és régóta
vágyott már látni azt a helyet, ahol senki sem öregszik, és ahol nincs oly kívánság vagy vágy,
mi ne teljesülne. Fölállt a tűz mellől, mély levegőt vett, szívét megerősítve így szólt:
„Én veszlek el feleségül” és kinyújtotta kezét Niamh felé. Nem én vagyok a
legrettenthetetlenebb harcos vagy a legbátrabb vezér a Fiannák között, de soha nem érzed
majd lassúnak az idő folyását, ha mellettem vagy. Megtöltöm szíved énekeimmel és a
történeteimmel. Költeményeimben dícsérlek, amíg csak élünk.
„Ez csodálatos lesz” – mosolyodott el Niamh. „Mert Tir nan Ogban a világ minden ideje
rendelkezésünkre áll.”
Keserűédes napok következtek a Fianna számára. Tudták, hogy soha többé nem lesz olyan
hatalmas énekesük, történetmondójuk, mint Oisean, és amikor esténként összegyűlnek a tűz
körül, fájdalmasan érzik majd a hiányát. Oisean öröme viszont betöltötte szívüket, és
boldogok voltak a pár láttán.
Az esküvőre nagy ünnepséget rendeztek, lakomázás, lovagi torna, mulatság, ének és nevetés
töltötte meg a napokat. Aztán elérkezett az idő, hogy Oisean búcsút vegyen a Fiannától.
Egytől egyig odalépett társaihoz, és áldást kívánt rájuk.
Ezután Oisean és Niamh együtt is elbúcsúztak a Fiannától, fölkaptak Niamh fehér paripájának
hátára és elindultak a tenger felé, majd eltűntek benne.
Tir Nan Og pontosan olyan volt, mint amilyennek Niamh ígérte, sőt még csodálatosabb.
Oisean azt evett, ivott, amire csak vágyott. Nyoma sem volt betegségnek, szomorúságnak.
Gyümölcsök ringtak a fákon, sülő hús és kenyér illata töltötte be a levegőt, és minden
szórakozás csak rá várt.
Hosszú éveken át Oisean volt a legelégedettebb ember a nap alatt, Niamhvel együtt, itt ezen a
boldog földön.
Egy nap, amikor kilovagolt kancáján az erdőbe, egyszer csak egy kismadár reppent föl az
ágról, és trillázni kezdett. Oisean csak egyetlen egyszer hallotta ezt a dalt, Skócia partjainál,
mikor a Fianna között élt. Hirtelen megtelt a szíve vágyakozással, hogy visszatérhessen oda,
és még egyszer láthassa barátait.
Eleinte nem is szólt Niamhnek erről a vágyról, de Niamh szerető feleség és igaz barát volt, és
látta, hogy valami nincs rendjén.
„Ez nem az a föld, ahol bárkinek is szomorúnak kéne lennie” mondta egy reggel Oiseannak.
„Tudom mi betegített meg. Hiányzik a Fianna. Teljesen természetes, hiszen olyan hosszú
ideig éltél közöttük.”
Oisean bólintott: „Igen, valóban hiányoznak. De amikor idejöttem, tudtam, hogy ott kell
hagynom őket”.
Niamh mosolygott. „Minden rendben van. Odaadom a fehér kancám, azt, amelyik ide hozott
minket. Visszaúszik veled a tengeren át, és a halandó emberek földjére visz. Egy valamit
viszont meg kell ígérned nekem. Amikor megérkezel oda, bármi is történik, nem szabad
leszállnod a lóról. Ha megteszed, soha többé nem tud visszahozni hozzám.”
Oisean úgy érezte, a szomorúság hatalmas súlya gördült le róla, és csak úgy ragyogott, ahogy

Niamhre tekintett. „Persze, hogy megígérem!-mondta. Amint láttam a barátaimat, jövök
vissza hozzád. Most már ez az otthonom.”
A következő nap Oisean búcsút vett Niamhtől, fölszállt a fehér kanca hátára és elindult a
halandók földjére. Átúsztak a tengeren és Skócia partjainál bukkantak fel. Ugyanazon a
helyen, ahol Niamhvel az esküvőjüket tartották, de Oisean soha nem ismerte volna fel, ha nem
tudta volna, hogy a paripa ide hozza őt. A hatalmas erdők és legelők eltűntek, kis városok,
utak foglalták el a helyüket. Sehol a szarvascsordák, sehol a vadászok csapatai. Sehol a
Fianna. Semmi sem volt ismerős számára.
Ekkor Oisean megértette, hogy az idő másképp jár Tir nan Ogban. Minden boldog év, melyet
Niamhel töltött ott, tucatjaival múlt el a halandók földjén. Lehet, hogy csak néhány évre ment
el, de közben százával múltak az évek Skóciában. A Fianna rég eltűnt.
„Jó vadászatot barátaim” suttogta Oisean az emléküknek, „bármilyen örök mezőkön is
barangoltok most”.
Oisean egy könnycseppet törölt le arcáról, és meghúzta lovának kantárját, hogy
visszaforduljanak a tenger felé.
Visszafelé az úton, egyszer csak három embert pillantott meg, akik egy nagy követ próbáltak
elmozdítani az út közepéről. Kínlódásukat látva, odaléptetett melléjük, és nyergéből lehajolva
segített nekik. Ahogy azonban tolta ő is a követ, egyszer csak leesett a nyeregből.
Abban a pillanatban, hogy teste a földet érintette, furcsa érzés söpört át Oisenon. A fehér
kanca azon nyomban megfordult és elvágtatott a tenger felé. A kőgörgető emberek
elszörnyedve néztek rá. Oisean érezte, hogy bőre megráncosodik, és elnyűtté válik, fogai
meglazultak ínyében, sűrű, hosszú haja megőszült, és minden szívverése fájt. A három ember
látva, hogy Oisean tehetetlenül fekszik, egy közeli kis házba vitték, majd elrohantak egy szent
emberért, hogy az utolsó kenetet feladja rá. Miután a szent ember megérkezett, és elvégezte a
szertartást, Oisean örökre lehunyta szemét.
Így mesélik Skóciában, Írországban pedig úgy tartják, hogy a szent ember, aki Oisean mellett
volt az utolsó órában, nem más, mint Szent Patrik. Arról is szólnak történetek, hogy Oisean és
Patrik vitatkozott a kelta driuda és a keresztény hit felől, de van, aki úgy tartja, hogy Oisean
Patriknak adta át történeteit.
Fordította: Sárközi Tünde
Forrás: Scottish Fairy Tales, Myths and Legends, Mairi Kidd, 2020

A kép Szabó Janka munkája.