Minden alkalommal egyszerre nehéz és felemelő, amikor egy gyermekközösséget ért veszteség támogatásában kérik a Napfogyatkozás Egyesület segítségét.  Nehéz, mert mi, az egyesületben dolgozó gyászkísérők is érezzük annak az igazságtalanságát, hogy egy szülő, egy pedagógus, egy gyermek halála, betegsége mekkora nehézséget ró minden életkorban a gyermekekre, a közösségekre és a gyermekek szűkebb és tágabb környezetére.

Felemelő ugyanakkor, hogy egyre többször találkozunk azzal, hogy a gyermekekért felelős felnőttek elég bátrak ahhoz, hogy segítséget kérjenek a gyerekek számára úgy, hogy az egyesület gyermekeket segítő gyászkísérői és gyászcsoportvezetőit vonják be. Gyakran önmaguk számára kérnek segítséget, eszközöket, módszereket és továbbképzéseket annak érdekében, hogy a gyerekeket és a közösséget a veszteségben felkészültebben tudják támogatni. Az önmaguk számára kért segítség másik formája az, amikor szupervízoraink bevonásával az áttételes veszteséget, a saját érintődéseiket dolgozzák fel. A bátorság, az együttműködés gyümölcse pedig az, hogy a gyerekek, a környezetükben lévő felnőttek is érzik,hogy nincsenek egyedül. A találkozások, a beszélgetések, a csoportalkalmak során pedig kincset érő pillanatok, a szeretet, a megbecsülés, a bizalom kölcsönös ajándékait visszük mindannyian magunkkal.      

Az idei tanév során is gyakran kerestek meg és kértek konzultációt és felkészítést különböző intézmények dolgozói, iskolai, szociális segítők, iskolapszichológusok, pedagógusok, intézményvezetők az intézményben megélt haláleset, vagy veszteség kapcsán.

Rendszeresen felmerülnek azok a kérdések, akár egy gyermek, vagy egy szülő, pedagógus halála esetén, amelyek nehézséget okoznak:

• Hogyan tájékoztassák a szülőket, gyerekeket, milyen rövid és hosszútávú segítséget adhatnak az érintetteknek?
• Milyen forgatókönyv mentén tudnak támogató foglalkozást tartani az érintett gyermekközösségnek?
• Hogyan tudják pedagógusként egymást támogatni egy halálesettel kapcsolatos időszakban? Milyen munkamegosztásra, kiegészítő segítségre van szükségük?

Ezekben az esetekben az egyesület szakemberei több szinten segítik az intézmény munkáját:

• konzultálunk az érintett osztály osztályfőnökével, tanárával és vele közösen előkészítjük a csoportos foglalkozást a konkrét helyzet sajátosságait figyelembe véve;
• igény szerint megtartjuk az első foglalkozást, mert a pedagógusok is érintettek a gyászban, ezért szükség van arra, hogy reflektált viszonyba kerülhessenek a saját gyászukkal is;
• az iskolapszichológus és a pedagógusok bevonásával kidolgozzuk a további tevékenységeket, ha szükséges további felkészítést tartunk;
• szupervízóval támogatjuk a belső folyamatokat;

 „Bár többször is kitérünk arra, hogy semmi nem kötelező, mindenki annyit tegyen bele, amennyit elbír és tud, mégis ezerrel rajzoltak vagy írtak egy-egy helyzetben. Nem volt olyan, aki ne dolgozott volna, jó volt látni, hogy milyen segítség most nekik ez a közös élmény indulásként. […] Hát… nagyon-nagyon intenzív volt és nagyon elfáradtam a végére, de úgy érzem, jól alakult… Az osztályfőnök borzasztó hálás volt, hogy kaptak egy ilyen együttes közös indulási élményt, amiből már tovább fog tudni építkezni.” – mondta az egyik intézmény pszichológusa, akivel közösen dolgoztunk a foglalkozás megvalósításán, és aki ezáltal inspirációt kapott arra, hogy egy érzelmekhez kapcsolódást segédanyagot készítsen az általunk sokszor használt érzelemfelhő megjelenítésére.

Egy másik alkalommal egy tragikus veszteség kapcsán egy budapesti kerület szociális területen dolgozó munkatársainak, és a gyermekeket támogató jelzőrendszerben dolgozó szakembereknek tartottunk szakmai műhelyt a gyermekek veszteségfeldolgozásának sajátosságairól, a támogatás lehetőségeiről, eszközeiről. Az a tapasztalatunk, hogy egy-egy ilyen közös, szakmai tanulás után a szakemberek magabiztosabban, a saját eszköztárukat bővítve és használva tudják támogatni a hozzájuk fordulókat. Ilyenkor mindig fontos része a munkának, hogy ha a saját megéléseikre is reflektálnak a szakemberek, és ez az egyéni tapasztalat támogatja őket a konkrét kísérő munkában is, de hosszútávon jelentős kiégésmegelőzés, az öngondoskodás forrása is lehet.

Az iskolában a gyerekek, pedagógusok elvesztése mellett egy szülő halála is nagyon megérinti a közösséget. Az érintett gyászoló gyerek élethelyzetén keresztül hirtelen közel kerül mindenkihez a szülő elvesztésének lehetőségével kapcsolatos félelmetes realitás, ami a többi szülő számára is A szülői közösséget is megérinti.

Az egyesület pedagógusok, gyerekekkel foglalkozó szakemberek számára tartott képzésein a résztvevőkkel folytatott csoportos gyakorlatokon  a saját gyerekkori veszteségeik felidézésekor gyakran elhangzó mondat:  „A legnehezebb az volt, hogy nem történt semmi, mindenki úgy csinált, mintha semmi nem történt volna, senki nem kérdezte meg, hogy vagyok.” Amikor felidézik aját gyerekkori tapasztalataikat akkor tud valóban kialakulni az empátia a gyerekek felé. A szakmaiságnak tehát nem az a feltétele, hogy a lehető legtávolabb kerüljünk a saját veszteségeinktől, hanem éppen az, hogy reflektált viszonyba kerüljünk velük.

A gyerekek különösen értékelik az őszinteséget és hitelességet, mert akkor élhetik meg, hogy nincsenek egyedül, tudnak beszélni arról, ahogy vannak, kérhetnek és kérnek is segítséget. Érzékletesen fejezi ki mindezt egy osztályfőnökét gyászoló gyermek mondata: „Jó, hogy tudtunk beszélni erről, most úgy érzem, közelebb kerültünk egymáshoz. Korábban széthúzóbb volt az osztályunk, most mi támogatjuk egymást, helyette érte is.”

Szerző: Szabó Márta gyászkísérő, az egyesület gyermekek gyászával foglalkozó programjának vezetője