Gyerünk, ússz tovább, légy erős!

Kiabálta anya a partról. Kiskoromban sosem tudtam megtanulni úszni, ezért anyával minden nyáron elmentünk a helyi tóhoz, a Szakadáshoz, hogy újra és újra megpróbálkozzak vele. Csak egy bizonyos szakaszig mehettem el, ameddig a motorcsónakok is értek, hiszen köztudott volt, hogy a Szakadás hirtelen válik nagyon méllyé, és a helyi hiedelmek szerint nem egy gyerek fulladt bele a történelem során. De én mindig hallgattam rá. Sosem kellett attól félnie, hogy egyszer esetleg továbbúszok a kelleténél és, hogy soha többé nem lát majd.

Nagyon ügyes vagy! Gyerünk, a lábaddal is! Ez az!

Örvendezett hangosan. Hiszen úsztam. Úgy, ahogy a nagyok csinálták, összehangba hoztam a kezeimet a lábaimmal és mint egy kecskebéka, löktem magam a vízen könnyedén. Végig az arcát néztem. Igazából nem is érdekelt, hogy elsajátítottam egy számomra nehéz képességet, sokkal jobban örültem annak ahogy mosolygott rám, büszkén, vidáman kiabálva, hogy ügyes vagyok. Én is ránevettem, majd egy mély levegő beszippantása után lemerültem a víz alá és a part felé kezdtem úszni. Otthon nagyon megdícsér majd, gondoltam boldogan. Úgy nyomtam magam előre a hideg sötétségben mint egy igazi hableány, perdültem egyet jobbra, aztán mégegyet balra, tovább löktem magam a vízben, de még mindig nem éreztem a part közelségét. A víz egyre fagyosabbá, sötétebbé vált, a lábaimat pedig nem tudtam talajhoz érinteni, csupán furcsa, élesszárú növényeket karcolgattam a talpammal.

Gyere már ki! Egész nap bent akarsz lenni? Lusta disznó!

Hallottam anyát valahonnan messziről. Egy távoli, felszíni világból, ahonnan soha nem szivárog be hang, csak elmosódva, érthetetlenül. Én is csak azért tudtam, hogy mit kiabál mert minden egyes nap ugyanazokkal a szavakkal dobálózott.

Kiemeltem a fejem a vízből. Anya ütött még egyet a fürdő ajtajára majd dühösen visszasétált a nappaliba és lehuppant az ágyra. Ahogy kiléptem a kádból, szinte meg sem törölköztem, egyből magamra húztam a hálóingemet, hiszen ha egy percnél is tovább maradtam volna bent, ő maga szedett volna ki a fürdőkádból. Csak fél szemmel nézett rám amikor kijöttem én pedig úgy tettem, mintha nem is látnám a párna alól kilógó sörösüveget.

Nem akartam mást, csak elmenni onnan, ahol ő van. Ezért éltem le a gyerekkoromat az utcán a többi gyerekkel együtt akikkel elfelejthettem, hogy mi vár otthon. Fára másztunk, árkokban ugráltunk, gyümölcsöt loptunk idegenek kertjéből, nyáron pedig a Szakadásban játszottunk mindenféle vízijátékot. Oda mentünk ahova akartunk, azt mondtunk amit akartunk, azt csináltunk amit akartunk. Aztán hazaértem, és egyedül a négy fal között, a szobámban mertem bármikor is megszólalni, bármit is csinálni.

Már megint bezárkózól, mi? Szánalmas vagy, tudod? Mint egy barlanglakó, a sötétben vagy mindig. Hát ne is lássalak többet!

Kiabálta anya az ajtó túloldalán, én pedig inkább lenyeltem a könnyeimet. Tudtam, mi beszélt belőle és éppen ezért sem hagytam, hogy magamba szívjam. Megvártam, amíg elalszik a kanapén, kivettem a kezéből az üres üveget és óvatosan megtöröltem az arcát. Sírt. Nem tudtam, hogy mitől, de minden nap sírt. Nem beszélt nekem soha semmiről amiből leszűrhettem volna, hogy mi bántotta ennyire. Helyette engem bántott és bár nem mutattam soha, minden egyes szavától úgy éreztem, hogy vízbe fulladok. Mintha az összes levegőt kiszívták volna a világból, fuldokoltam, és nem mentett meg soha senki. Betakargattam a kedvenc takarójával és azt kívántam, bár olyan gondterhelt lett volna mindig mint mikor alszik.

Talán találkozol valakivel? Ilyen nagy lánynak képzeled magad?

Fintorgott anya a nappaliból. Valóban találkozóm volt valakivel, hiszen az ember nem marad örökre gyerek, a sors pedig úgyis új embereket, új érzéseket küld felénk. Szerelmes voltam. Pedig nem hittem volna, hogy valaha is érezni fogok ilyesmit, és, hogy ennyire meg tudja változtatni az ember világát. Erőt, szabadságot adott amikor találkoztunk a Szakadásnál szinte minden egyes nap. Ahogy a Nap a tó alá merült narancssárgára csíkozva az égboltot miközben egy öreg, lepusztult csónakban ücsörészve ringattuk magunkat a vízen, teljesen máshogy láttam mindent. Hazamenni sem volt visszataszító, kelletlen érzés többé, nem voltam dühös édesanyámra, nem éreztem mást, csak a melegséget és többet és többet akartam belőle.

Azért ma ne legyél sokáig, jó? Tudod aggódom érted…

Szólt anya a konyhából. Habár nem mosolygott és szinte rám se nézett, a szívem mégis kalapálni kezdett mint akkor régen, amikor még minden rendben volt vele és velem. Kiürített üvegeket sem láttam többé a párnája alatt. Egyre többször hívott haza aggódása miatt, egyre többször beszélt hozzám más témákról is és mi több, gyakrabban láttam mosolyogni, nevetni is. Meséltem neki a szerelmemről is, hiszen tudtam, hogy szívesen meghallgatja és láthatóan örült annak, hogy boldog vagyok.

Mire hazaérsz főzök valami meglepetést! Tetszeni fog!

Hallottam a hangját miután kiléptem az ajtón. És micsoda gyönyörű, nyári délután volt az a nap. Nem volt hőség, csak enyhe szél fújdogált a fák között ahogy haladtam a Szakadás felé. Alig vártam, hogy elmesélhessem a szerelmemnek a remek fejleményeket, és, hogy újra végignézzük a naplementét ketten a parton. Nagyon csendes volt a tó, már a dombról sem hullámzott a felszín. Ahogy lefele sétáltam, furcsa, fehérruhás embereket pillantottam meg a part mentén. Egy furgonjuk is volt és amikor közelebb értem megláttam, hogy éppen egy emberi testet takarnak le. Megtorpantam. Az ember falfehér volt, a teste élettelen, ernyedt, mint aki órákat töltött a víz alján. Elestem. A földet markoltam. Mielőtt a fejét is letakarták volna, elmozdították az ágyat ahol feküdt. A szeme nyitva volt, és rám nézett. A gyönyörű, tengerkék szemei szürkévé váltak. Fel sem fogtam, hogy sosem láthatom viszont őket. Olyan gyorsan elvitték tőlem, hogy végig sem kísértem a szememmel a furgont. Csak úgy a semmiből, hirtelen tört elő belőlem a sírás. Úgy ordítottam, hogy még a madarak is felszálltak a fákról és inkább másik menedéket kerestek. A Szakadás még mindig nyugodt volt. Talán ő is gyászolt, vagy csak nem érzett bűntudatot amiért elvette egy újabb ember életét. Talán örült, hogy egy új lélekkel bővültek a habjai.

Nem jössz ki egy kicsit? Hetek óta bent vagy a szobádban. Hiányzol!

Sírt anyám az ajtóm előtt. És valóban igaza volt. Nem nyitottam ajtót csak akkor, ha elé rakta az ebédet, hogy aztán egyek belőle egyetlen falatot utána pedig az íróasztalomon romoljon a többi maradékkal együtt. Nem akartam beszélni vele. Nem csak vele nem, senkivel sem akartam, aki jót tett volna nekem. Akárhányszor feljött sírni a szobám elé, elkapott az iszonyatos harag és düh és megállíthatatlanul tombolt tovább a testemben. Kinyitottam a palackot és belekortyoltam. Az íze akár a keserű halál, ahogy végigfolyt a torkomon akár a tűz ami felperzselte a szerveimet. De tovább kortyoltam. Addig ittam a palackból ameddig el nem homályosodott a világ, amíg nem zsibbadt le teljesen mindenem, amíg a fájdalom ami a mellkasomban égett nem aludt el kisebb lángra. Elterültem a szőnyegen, elhalkult a világ. Minden este egy új palack a halálból, egy új felszabadulás a valóságból.

Gyerünk, ússz tovább, légy erős!

Hallottam anyát a felszínről. A Szakadásban voltam, lent a mélyben, ahonnan soha senki nem tudott még felszínre törni. Nem tudtam úszni. Hiába kalapáltam a lábaimmal és a kezeimmel, nem haladtam semerre. Nem akartam anyához úszni, nem akartam, hogy bárki is lássa milyen szánalmasan fekszem a szőnyeg közepén elterülve. Fuldokoltam a saját könnyeimben. Nem tudtam felállni.

Gyerünk, nagyon ügyes vagy! Ez az!

Nevetett rám anya a partról, és én abbahagytam a szipogást. Azóta is ott állt a szobám ajtaja előtt, hallottam, ahogy lélegzik. Napfény szűrődött be a redőny alól, az üres palack a szoba másik végében pihent. Óvatosan benyitott, én pedig lehunytam a szemem és úgy tettem, mintha aludnék. Hallottam, ahogy felveszi a palackot a földről és a kukába dobja. Azután közel lépett hozzám, lehúzta az ágyamról a takarómat és betakart vele. Lágyan megtörölgette az arcomat és lefeküdt mellém a földre.

Nem lesz semmi baj. Megígérem.

Hallottam a suttogását messziről. Egy távoli, felszíni világból. Ahova ha felérek, nem kell többé álmodnom, mert ébren lenni is annyira jó lesz majd mint tudatlan, álomvilágban élni. Előre emeltem a kezeimet és úszni kezdtem a hideg sötétségben. A Szakadás nyugodt volt, nem hullámzott, nem háborgott benne az élet. Kiemeltem a fejem a vízből. Anya ott aludt velem szemben, szeme alját könnycsíkok ragyogtatták, testét összehúzta, mint aki fázik. Adtam neki egy keveset a takarómból, majd közelebb húzódtam hozzá. Az álom lassan szemeimre húzódott, ahogy fürkésztem a nyugodt arcát. És azt kívántam bár olyan gondterhelt lett volna mindig, mint mikor alszik.

2022 augusztus 11.