A gyász olyan krízis életünkben, amely egy nehéz és elhúzódó folyamat, hisz nem lehet rajta gyorsan átesni. Hát hogy is lehetne, amikor meghalt egy ember?… Fontos tehát, hogy legyen elég lelki muníciónk ennek végigélésére. Számot kell vetnünk arról, hogy eddigi életünkben mi mindent gyűjtöttünk – akár öntudatlanul – ahhoz, hogy legyen erőnk végigcsinálni, illetve most se restelljünk „bármit” összeszedni az úton. S ahogy ebben a mesében a főhős elbánik egy démonnal, úgy bánhatunk el mi is a veszteség okozta fájdalommal.

Bőhön, a vadász

Népmese

Hajdanában, réges-régen élt egy legény Burjátországban. Úgy hívták, Bőhön. Vadász volt ez a legény, a burjátok úgy mondják, höbűn. Hát a legényt mindenki csak úgy emlegette: Bőhön höbűn.

Egyszer, jókor reggel Bőhön höbűn elhatározta, hogy elmegy vadászni. Volt egy kis szekere, abba befogta szép kicsi fehér bikáját, s elindult. Kellett a szekér, hátha valami nagy vadat ejt, s akkor azt el tudja rajta hozni.

Ahogy így ment, mendegélt, elhagyta már a falut, amikor szemébe ötlött egy rozsdás olló. Ott hevert az úton. Bőhön nem röstellt lehajolni érte, feltette a szekérre, s arra gondolt:

– Bármi legyen, gazdagít.

Így tanulta ezt az apjától, az meg az ő apjától.

Ment tovább Bőhön höbűn, amikor pár lépés után mit látott? Látott az úton egy kicsi békácskát. Éppen őt nézte. Lehajolt Bőhön, tenyerébe vette a békácskát, s mondta neki:

– Na, te kicsi békácska, ne árválkodj itt az úton, gyere velem! – Azzal a szekerére tette, s arra gondolt:

– Bármi legyen, gazdagít!

Ment tovább. Ahogy így lépkedett, ballagott, egyszer csak egy csöpp kis kígyó siklott át előtte. Megállt a kígyócska, öltögette a nyelvét Bőhönre. Ő meg odament, óvatosan kezébe vette a kis állatot, s mondta neki is:

– Na, te kicsi kígyócska, ne árválkodj itt az út szélin te sem, gyere velem! – Azzal a szekerére tette őt is, s arra gondolt, amit az apjától, az meg az ő apjától tanult.

– Bármi legyen, gazdagít!

Így ballagott Bőhön höbűn vidáman, amikor egyszeribe valami megütötte az orrát. Beleszippantott mélyen a levegőbe, nézett jobbra, nézett balra, aztán lenézett a lába elé, s nem csalódott. Mert az hevert előtte, amire gondolt. Egy szép, nagy, friss, gőzölgő tehénlepény. Bőhönnek rögtön eszébe jutott:

– Bármi legyen, gazdagít! – Lehajolt, felvette a tehénlepényt, s feltette azt is a szekerére.

Kettőt se lépett, amikor megbotlott valamiben. Egy nagy, nyeletlen kalapács akadt a lába elé. Feltette azt is a szekérre, s már mondta is magában:

– Bármi legyen, gazdagít!

Ment tovább. Nézdelődött, nézgelődött, s hát megpillantott az út szélén egy elhagyott fürjfészket. Három kicsi tojás árválkodott benne. Nem hagyhatta ezt Bőhön höbűn, magához vette a tojásokat, feltette a szekérre, s na, mit is mondott? Hát azt, hogy:

– Bármi legyen, gazdagít!

Már beért az erdőbe, amikor az út két oldalán egy-egy kiszáradt bokrot vett észre. Fogta a kökénybokrot, felrakta a szekérre. Fogta a galagonyabokrot, felpakolta azt is, és az mondta, amit az apjától tanult, az meg az ő apjától:

– Bármi legyen, gazdagít!

Már szürkült, amikor meglátott egy tanyát. Rögtön tudta a nyomokból, hogy egy mangatháj házához érkezett. Ismerik ám a burjátok a mangathájt – ámbár senki se tudta megmondani, pontosan milyen. Nem ám, mert aki találkozott egy mangathájjal, azt a mangatháj megette.

Bőhön nem azért volt höbűn, hogy megijedjen! Gondolta, mangatháj ide, mangatháj oda, ő bizony itt letanyázik. Elkezdett lepakolni a szekérről. A kalapácsot feltette az ajtófélfára. A tehénlepényt letette a küszöb elé. Aztán bement a házba, és körülnézett.
A gerendára felakasztva túró csöpögött. Alatta dézsában gyűlt a savó, éppen jó volt a békácskának. Egy sajtárban tej volt, oda betette a kicsi kígyót. A mangatháj ágyában megágyazott a két szúrós bokornak, gondosan betakarta őket dunyhával. A sparhelt meleg hamujába került a három tojás, ő maga meg bebújt az ágy alá.

Jött a mangatháj. Üres volt a bendője, nem sikerült a vadászat.

– Hő! Hő! Idegen szagot érzek! Itt ember járt, lesz már vacsora! Csak szomjas vagyok, iszok előbb egyet. – És bement a házba.

Odament a savóhoz, hogy igyon. Igen ám, de a kis békácska szemen köpte a szörnyet. Felbődült, nem tudta, mi lehet az. Ment a tejhez, hogy akkor abból igyon. Kivágódott a kicsi kígyó, belemart a szeme közé. Üvöltött a mangatháj, megtántorodott, belehuppant az ágyba. Jajj! Szúrt a sok hosszú tüske nagyon. Felugrott a szörnyeteg, meglökte a sparheltet, kiugrott helyéről a hamutartó fiók. A három tojás összekoccant, összetört, a forró tojáslé meg szembespriccelte.

– Jaj! Jaj! Mi ez? Mi a csoda ez?? Jajjjj! – És futott kifelé a házból.

Hanem azt elfelejtettem mondani, hogy Bőhön höbűn kiejtette a zsebéből az ollót, s az ott hevert a földön. Belelépett a mangatháj, beleállt az olló a pucér talpába. Kínjában üvöltött rettenetesen, feltépte az ajtót, kiugrott rajta. No, bizony éppen a tehénlepényre. Azon elcsúszott, hanyatt esett, a fejére meg rá a kalapács az ajtófélfáról. No, puff neki! A mangathájnak bizony annyi!

Előjött az ágy alól Bőhön höbűn. Megnézte a mangathájt, annak már tényleg annyi volt. Ásott neki egy nagy gödröt, eltemette, elföldelte, le is döngölte, aztán körülnézett a tanyán. Volt ott minden. Étel, ital, jószág, szerszám. Bőhön ott is maradt, s bizony mondom, sóra, fára többet nem volt gondja!

De egyvalamit soha nem felejtett el. Azt, amit az apjától tanult, az meg az ő apjától, s az is az övétől – mégpedig azt, hogy bármi legyen, gazdagít!

Mándoki László fordítása alapján Luzsi margó mesemondásában.

Megjelent: Boldizsár Ildikó: Életválságok meséi. Magvető, Budapest, 2016.