Amikor Anyut elvesztettem, hirtelen „Minden Egész eltörött”[1]. A legfontosabb ember volt az életemben, olyan kapcsolatom, mint vele – feltétel nélkül elfogadó, a lélegzetvételem ritmusváltására is reagáló- már soha senkivel nem lesz.  Sokáig fel akartam hívni reflexből, és újra és újra letaglózott, hogy nem lehet. „Kaptam új munkát, beutazom fél Európát” -nem mondhatom el. „Trump nyert, elhiszed??” -nem mondhatom el.  „Boldog Születésnapot!” -hát ezt végképp nem mondhatom, soha többet el.

Nagyon hosszú ideig rosszul tudott esni, ha valaki az anyjáról beszélt. Folyton bevillant, hogy milyen igazságtalan: neki még van, és nekem már nincs. Sokat gondolkodtam azon is, hogy egyáltalán „mi értelme ennek az egésznek”.

Jó ideig azt gondoltam, akkor őrzöm jól Anyám emlékét, ha úgy csinálom a dolgokat, mint ő. Azt főzöm, és úgy, ahogy ő csinálta. Úgy gondoskodom másokról, ahogy ő tette. Azzal a habitussal, probléma -megoldással viszem az életem, ahogy ő tenné. Kvázi beálltam a „helyére”.

Idő volt, amíg rájöttem, hogy nem feladatom Őt ilyenformán „itt tartani”, és az ő életét, helyette, továbbélni. Hogy nem leszek „hűtlen hozzá”, ha másképp csinálok dolgokat. Hogy ez nem árulás. Bár belülről mindig velem van, de már nem helyettesítem.

A megtalált feladatom, ellenben, hogy jól érezzem magam az életemben. Hogy a szerzője maradjak az életemnek, ne pedig passzivitásba süllyedt/robotpilóta szemlélője. Bár pont olyan kapcsolatom, mint Vele, már senkivel nem lesz, de jöttek és jöhetnek még új, gazdagító kapcsolatok. Tevékenységek, amiket örömmel csinálok.

És hogy „mi értelme ennek az egésznek”? A tovagyűrűző hatás-elmélete engem megnyugtat: ennek lényege, hogy a gondolataink, a gondoskodásunk, szeretetünk, hatással van a körülöttünk lévőkre, és mint a tóban fodrozódó hullám, túlmutat rajtunk: hatásunkkal formálunk másokat-rajtuk keresztül szűkebb és tágabb világunk.

Ma már 200 százalékosan hiszem, hogy egy lelkesedéssel, örömmel élt élet a legméltóbb emlékezés a szeretteinkre. Nemcsak halottak napján, minden egyes nap.

[1] Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában