HVG Extra Pszichológia (HVG): Az egyik történetben az édesanya, aki szülés közben elvesztette a gyermekét, megkérdezi a szülésznőt: „Hogyan lehet ezt túlélni?”. „Nem tudom” – válaszolja szomorúan a szülésznő. Csaknem 30 szülővel elbeszélgetve, te hogy látod: Hogyan lehet ezt túlélni?

Singer Magdolna (S.M.): Inkább több száz szülőt mondanék, mert csak a könyvben szerepel 30 szülő, de évek óta foglalkozom a terhesség alatti és a szülés körüli gyásszal, és sokan keresnek fel ezzel a kérdéssel: hogyan lehet ezt túlélni? Az a válaszom, hogy komoly belső munkával, átmenve egy nehéz, küzdelmes folyamaton. Ám nemcsak túlélni lehet valahogyan, hanem el lehet jutni a feldolgozásnak arra a szintjére, hogy a szülők már fájdalom nélkül gondoljanak elveszített babájukra, és örömmel, félelem nélkül vállaljanak következő gyermeket.

HVG: Évente hány magzat hal meg vetélés és abortusz miatt, illetve a szülés során Magyarországon?

S.M.: A felismert terhességek 15-20 százaléka végződik vetéléssel az első trimeszterben, és körülbelül félezer csecsemő hal meg a szülés körüli időben. A terhességmegszakítások száma évente 40 ezer felett van, ami a fogantatások harmadát jelenti.

HVG: Hogyan fogja fel a környezet – a kórházi dolgozók, rokonok, ismerősök – a magzatok, babák halálát, és általában támogatóan viszonyulnak-e az anyához, a szülőkhöz?

S.M.: A magzati és az újszülött halál gyászának egyik legnagyobb nehézsége, hogy nincs meg a megfelelő társas támogatás, hiszen sokan úgy vélik, könnyen pótolható veszteségről van szó. Miért is kell ennyire szomorkodni, miért nem lépnek már túl ezen, és néznek előre? Nem gondolnak bele, hogy a fájdalmas veszteség akkor is megtörtént, és a gyásznak akkor is létjogosultsága van, ha majd egyszer valamikor tényleg születik egy újabb gyermek a családba. Olyan ez, mintha valakinek meghalna a kedvese és azzal vigasztalnánk: fiatal még, lesz másik párja, nézzen előre, ne foglalkozzon a tragédiával. A környezet támogatása pedig alapvetően meghatározó egy minket ért veszteség esetén. Szerencsére azért a sok bántó megnyilvánulás, elkerülő magatartás mellett többnyire van egy-két személy, aki képes rendíthetetlen támogatást nyújtani.

HVG: Hogyan tudunk rendíthetetlen támogatást nyújtani?

S.M.: Figyeljük nagyon érzékenyen, mi az igénye a veszteséget elszenvedett anyának vagy apának, hiszen a gyászát mindenki nagyon egyéni módon éli meg. Az szinte bűn, ha közeli barátként zavarunkban, hogy nem tudunk mit mondani, nem telefonálunk, nem írunk, eltűnünk. Ám az sem jó, ha tapintatlan módon ráugrunk az iskolaudvaron szembejövő, pocakját vesztett szülőtársra, hogy hova tűnt a babája? Azt biztosan tudom állítani, hogy a szeretetteljes odafigyelés, kitartó támogatás óriási gyógyító hatást tud kifejteni. Sok édesanya mesélte el nekem, hogyan állt mellé valaki a családban, hogyan telefonálnak hónapok óta felváltva a barátok. Nincsenek receptek, kész mondatok, egyszerűen az emberi melegség, az együttérzés segít ilyenkor.

HVG: És a professzionális oldalról: kapnak-e az édesanyák mentálhigiénés segítséget?

S.M.: Sajnos kevés szülészeten mondják el a szülőknek, hogy érdemes szakemberhez fordulniuk, mi több, hogy egyáltalán szükséges lelkileg foglalkozni az őket ért tragédiával. Sokszor abban látják az egyetlen gyógyírt, ha a szülők azonnal belevágnak a következő gyermek vállalásába.

HVG: Mi ebben a rossz?

S.M.: A várandósság örömteli szakasz a szülőpár életében, ám ha a gyász még erőteljesen jelen van a hétköznapokban, akkor ez a két érzelem egymásnak feszül. Szomorúság és félelem kísérheti végig a kilenc hónapot, ami nem csupán a szülőknek rossz, hanem a születendő babának is. Azonban riogatás helyett inkább azt javaslom, ha lehet, türelemmel várjanak a következő babával, de ha mégis kopogtat az új jövevény, akkor – akár segítség igénybevételével – szeretettel és örömmel várják őt.

HVG: Ilyen feltételek mellett hogyan tud gyászolni az édesanya?

S.M.: Mindenki a maga módján próbál megküzdeni az őt ért veszteséggel. Szerencsés az a pár, akik egymásban támaszt találnak, és a környezetük is segíti őket. Néhányan, akiket a kórház, vagy a védőnő ellátott megfelelő információkkal, és a tudatosabbak rátalálnak a professzionális támogatásra: felkeresnek pszichológust, gyásztanácsadót. Azok a legszerencsésebbek, akik eljutnak egy sorstársi önsegítő csoportba, mint amilyen a Vendégbabák szülei számára indított gyászfeldolgozó csoport. Rendkívül hatékony segítségnek tartom a sorstársi önsegítést, amely képzett vezetővel történik.

HVG: Általában mit éreznek az apák?

S.M.: Az apák többsége nagyon igyekszik a feleségét segíteni, és igyekezetében sokszor elnyomja a saját érzéseit. Erre az anyák nem hálával reagálnak, hanem megütközéssel, hiszen azt várnák el, hogy hozzájuk hasonló módon gyászoljon a párjuk is. Ez azonban már csak azért sem lehetséges, mivel az anya volt szimbiotikus kapcsolatban a születendő gyermekkel, az ő kapcsolatuk vitathatatlanul szorosabb, a kötődés erősebb, ennek megfelelően a veszteség súlya is nagyobb. Ám ezek csak általánosítások, éppen most találkoztam egy szülőpárral, ahol az anya viszonylag hamar, rugalmas módon alkalmazkodott a veszteséghez, míg a férj egy év elteltével is a fel nem dolgozott gyász jeleit mutatja.

HVG: Sokan nem mondanak semmit az elhunyt magzat, baba testvérének, ez milyen érzés neki? Mi a jó megoldás?

S.M.: Vetéléseknél ez gyakran előfordul, különösen, ha még azt sem mondták el, hogy kistestvér érkezik a családba. Ilyenkor a szülők úgy gondolják, ez csak rájuk tartozik, pedig nem, a gyerekeket nem szabad kizárni a családi gyászból. Ráadásul egészen hihetetlen történeteket hallottam arról, hogy még a kicsi gyerekek is pontos antennákkal érzékelik, hogy valami nincs rendben a szülők körül, mi több némelyik konkrétan tud a meg nem született testvérről is. Olyan eset is megtörtént már, hogy a koraszülött kisbaba haláláról sem mertek beszélni a nagyobb testvérnek, aki pedig érzékelve, hogy ez a téma tabu a családban, bölcsen hallgatott is: nem kérdezte, mikor jön haza a kistesó a kórházból. A gyerekeknek pontos tájékoztatást kell adni, természetesen a koruknak megfelelő módon.

HVG: Könyvedben külön fejezetet szentelsz az abortusz utáni gyásznak. Általában úgy gondoljuk, hogy ha valaki az abortusz mellett dönt, akkor ezt a kérdést elrendezte magában, és igazán nincs mit gyászolnia.

S.M.: A művi abortusz választásának számos oka lehet, sokszor inkább a körülmények nyomására születik meg az elhatározás, hogy lemondanak a megfogant gyermekről. De még azoknál is jelentkezhet gyászreakció, akik úgy érezték, testük-lelkük sem kívánja ezt a terhességet. A kórházból kikerülve döbbennek rá a veszteség súlyára. De sok olyan esetet is látok, amikor az eltemetett traumatikus élmény sok év múlva aktiválódik valamilyen aktuális történés miatt. Ilyen esemény lehet például, ha az anyának később gyermeke születik, és az anyaság élménye hozza elő a fel nem ismert veszteség fájdalmát, vagy akár a nagymamaság, amikor egy másik szinten éljük meg az anyaságunkat.

HVG: Hogyan tudunk segíteni az abortuszt vállalóknak?

S.M.: Nekik nehezebb segítséget nyújtani, mivel a negatív társadalmi megítélés, szégyen miatt kevésbé fordulnak szakemberhez. Ha mégis, akkor először is szembe kell nézni a történtekkel, elfogadni, hogy valódi veszteség történt, amit érdemes elgyászolni. Bár a bűntudat spontán vetéléseknél és szülés körüli gyermekvesztés során is erőteljesen megmutatkozik, a művi abortusz esetén ez hatványozott, tehát elsőrendű feladat eljutni az önmagunknak való megbocsátásig. A kötetben van egy csodálatos történet, ahol az anya hatalmas, tiszteletre méltó munkával jutott el a feldolgozásig. Ő többek között kazettát készített magának, amit minden este meghallgatott. A kreativitás a gyászfeldolgozásban is segítségünkre lehet, a lényeg az, hogy tevőlegesen foglalkozzunk a minket ért veszteséggel.

HVG: Végigolvasva a könyvet, a legtöbb történetben a kétségbeesés, a szenvedés után ott van a belenyugvás, a megbékélés is. Hogyan jutottak el a szülők eddig?

S.M.: Rengeteg miérttel kezdődő kérdésfeltevéssel, töprengéssel, rágódással, a bűntudat, a harag letevésével. A szülők ilyenkor átírják a saját történetüket, amiben nem szerepelhetett tragédia, hiszen az mindig másokkal történik. Újraalkotják a világ működéséről alkotott nézeteiket, felismerik és elfogadják, hogy nem csak jó dolgok történnek jó emberekkel, és hogy az emberi élet törékeny.

HVG: A könyvben megjegyzed, hogy beszélgetőtársaid közül a legtöbben úgy érezték, személyiségük gazdagodott a történtek által. Hogyan lehetséges ez?

S.M.: Az előbb említett rágódás, az értelem keresésének, a jelentéstulajdonítás eredményeképpen nem csupán az elfogadásig jutnak el a szülők, hanem ahogy újraalkotják a világról való elképzeléseiket, úgy újrateremtik, átformálják önmagukat is. Ez nagyon szép hozadéka annak a gyötrelmes útnak, amit bejárnak a súlyos veszteséget elszenvedett emberek, és ezt legtöbbjük fel is ismeri.

(Megjelent: 2016. www.hvg.hu)