A babaelvesztést feldolgozó gyászcsoportban örömömre párok vannak többségben, így módom van közelről rácsodálkozni a férfiak és nők eltérő lelki működésére. Természetesen eddig is tudtam, mi a különbség a férfi gyász és női gyász között, de soha nem mutatkozott még meg ennyire erőteljesen számomra a két nem közti különbség, mint itt.
Anélkül, hogy megszegném a csoport titoktartási szabályait, annyi elmondható, hogy rendkívül tanulságos a pároknak rápillantaniuk a többi pár megnyilvánulásaira. Látni azt, hogy a többiek is ugyanolyan nehézségekkel küzdenek, mint ők, segíti önmaguk megértését, ami nagyon hasznos és feszültségoldó számukra.
A férfiak egy családi gyász esetén többnyire úgy érzik, meg kell őrizniük a lelkierejüket, nem lehetnek gyengék, ezzel tudják a legnagyobb segítséget nyújtani a családnak. Kisbaba elvesztésekor is ez történik, a férfi erős akar maradni, aminek következtében kevésbé mutatja ki az érzelmeit. Kétségtelen tény, hogy többnyire a nő éli át mélyebben a veszteséget, hiszen ő volt szorosabb testi-lelki kapcsolatban az elveszített magzattal, az ő testében fejlődött, növekedett a kisbaba, de ez nem jelenti azt, hogy az apákat nem rázza meg a várt gyermek elvesztése.
A vetélés, vagy halvaszülést követő megterhelő élethelyzetben a párok sérülékenyebbek, feszültebbek, sőt, tudatosan, vagy tudattalanul még az is lehet, egymást hibáztatják a történtekért. Ez inkább a nőkre jellemző, akik azt várnák el az erős férfitól, hogy előzze meg a tragédiát, oltalmazza őket a bajban. Bár belátják, hogy elvárásuk teljesíthetetlen, érzelmeikben mégis ennek a csalódását élik át. Nehezményezik azt is, hogy a férjüket nem viseli meg eléggé a veszteség, sőt, máris a jövő felé fordulnak. A férfiak pedig nem értik a nők rettenetes érzelmi örvényeit, nem értik, miért nem csökken a fájdalmuk, miért sírnak még hetekkel, sőt hónapokkal a történtek után is, és elfelejtik átölelni a feleségüket este az ágyban, amikor hallják a csendes sírásukat. A nő siratja a kisbabáját, siratja az elveszített anyaságát, de tele van félelemmel is, hogy mi lesz ezután? Meg tud-e felelni annak az elvárásnak, hogy gyermeket szüljön? Képes-e ő erre? Úgy érzi, kudarcot vallott mint anya, mint feleség, mint nő. Mindezeknek a feldolgozása nem történhet meg egyik pillanatról a másikra.
Gond lehet a szexuális élettel is. A nők vagy elutasítják azt, rettegve egy következő terhességtől, és annak következményeitől, egy esetlegesen megismétlődő gyermek elvesztéstől, vagy éppen ellenkezőleg, minden módon arra törekszenek, hogy nyomban ismét várandósak legyenek. Mondanom sem kell, ez az állandó nyomás sem kedvez a pár boldog, spontán egymásra találásának, az intimitásnak, végül az egészséges szexuális élet visszaállásának.
Ilyen nehéz krízisben kívánatos, hogy mindkét fél szabadon kifejezhesse az érzéseit, legyen az düh, fájdalom, elutasítás, vagy akár gyűlölet, hiszen ez utóbbi is gyakori. Az anyák nagy része ugyanis gyűlöletet érez kismamák, kisbabák iránt, és a bajt tetézi, hogy emiatti szégyenükben elítélik önmagukat, bűntudat gyötri őket. Ha nyíltan beszélhetnek egymással erről, és minden egyéb érzelemről, könnyebben elindulhat a gyógyulási folyamat.
Mindkét félnek nagyobb türelemmel és elfogadással kell tehát lennie a másik iránt. Ha sikerül az őszinteséget, nyílt kommunikációt fenntartani, a nő és a férfi valódi támaszai lehetnek egymásnak, és esély van arra is, hogy a veszteség feldolgozása után még szorosabbá válik az összetartozásuk, mint korábban volt.
Singer Magdolna