Hozzám hasonlóan azok, akik sok történetet hallanak a munkájuk során, már a könyv első egyharmadának elolvasásakor lesznek ötleteik, kinek ajánlanák ezt a regényt, kinek lenne hasznos a sorstársi tapasztalat megismerése. De ne hamarkodják el az ajánlást, mert a fordulatok és rétegek valójában még csak ott kezdődnek, és elképzelhető, hogy nem is az a hangsúlyos szál, vagy nem úgy válik hangsúlyossá, ahogy első pillantásra tűnik.
Moa Hengren regényén az is átszűrődik, hogy valószínűleg az író is nagyon sok történetet hallott, ezeket is alapul vette a családi történet megírásakor. Az egyéni megélések és narratívák a történetfolyamban folyamatosan egymást árnyalják, a könyv több szála párhuzamosan halad, ezek összefonódnak, időnként elhomályosítva, máskor időlegesen kitisztítva az általunk látott képet. Megmutatva nem csak azt, ami a borítón szerepel: minden történetnek több oldala van, hanem azt is, hogy ezek a nézőpontok folyamatosan alakulnak mindenkiben – nem stagnálnak, vagy ha igen, akkor éppen az organikus változást akadályozzák önkéntelenül is. Egyszerűen nem életszerű, hogy különböző közkedvelt és az eredeti jelentésüktől már nagyon eltérő értelemben használt címkékkel ellátott kategóriák szerint értelmezzünk helyzeteket, viselkedéseket és embereket. Bár nagyon mély és megrendítő fordulatokról olvashatunk, akár gyerekkori tapasztalatokról, vagy változást okozó élethelyzetekről, mégsem hangzik el a trauma kifejezés, s bár nagyon sok mintázata megjelenik néhány szereplőnél, mégsem lesznek hirtelen nárcisztikusak. Az árnyalás része az is, ahogy az egyes szereplők egymás narratíváinak hatására újraértelmeződnek maguk és mások számára is – ezek a
narratívák persze időnként öncélúak, megúszósak, vagy akár mélyen önkritikusak. De ez így jó, és így életszerű.
A regény egy olyan családtörténet, amely a szereplők önmegismerése, a visszatekintése és a belső megértése során interakcióiknak és reakcióiknak sokféleségét mutatja be. Mindennek a kapcsolatokra is megrendítően sokféle hatása van, akár radikális eltávolodáshoz, akár érthetetlen közeledéshez, sokszor irracionálisnak tűnő döntésekhez vezethet. A regény mély drámája valójában az, hogy bármennyire is szeretnénk megismerni magunkat, feltárni a gyerekkori tapasztalatokat és nem tudatosult élményeket annak érdekében, hogy jobb szülők legyünk, valójában mindig marad egy vakfolt. Ettől pedig nem láthatjuk mi az a mély motiváló félelem, ami újra visszaterel abba a
mintázatba, amelyből menekülni szeretnénk.
Amikor elolvastam ezt a könyvet magam is sok mindenben elbizonytalanodtam – nem tudatosan hatott, hanem a belső legmélyebb félelmeimet aktiválta anyaként. Hol lesz az a pont, amiért később már nem tudok elnézést kérni? Mi az az olvasat, amit én nem látok? Bizonyos értelemben pont jó időben olvastam el, a gyerekeim éppen most lettek felnőttkorúak, a legkisebb 14 éves, és azzal küzdök, hogy ebben az időszakban hogyan legyek másképp, de mégis elég jó anya. Nem elég már valamit nem csinálni, amit gyerekkorukban csináltam, bár a kreatív foglalkozások, érdekes programok és játékok nekem könnyebben mentek velük. Szerencsére akkor arra volt szükség és élvezték. Most a
bohóckodás, a humorom, vagy akár a kérdéseim is ugyanolyan eséllyel kaphatnak elismerést, mint elutasítást. De mi legyen helyette? A komoly beszélgetések, az érdeklődés, a közös főzés, vagy kikapcsolódás mellett mi lesz az a kötőerő, ami korábban a hétköznapok közös megélése volt? Mivel teszek jobbat? Ha ragaszkodom azokhoz a közös szokásainkhoz, amelyek még mindannyiunknak ugyanazt jelentik – de szépen lassan nosztalgiává alakulnak, vagy átalakítjuk együtt a kapcsolatunkat, amivel kapcsolatban elbizonytalanodom, mert nem tudom hogy kell?
És sokszor visszamenőlegesen is újraértelmeződnek ezek az emlékek és tapasztalatok. Az ott és akkor legjobbnak tartott megoldások utólagosan más színezetet kaphatnak. Megjelenik a gyermekét egyedül nevelő anya belső feszültsége, amely egyrészt a magára maradás felelősségének terhe és az anyaság öröme között, másrészt az apa bevonásának igénye és a kiszámíthatatlansága miatt megélt kiszolgáltatottságtól való önvédelmi reakciók között feszül. Bármennyire is szeretnék, ebben a feszültségben soha nem lehet jó döntést hozni – később pedig már nehéz védeni a meghozott döntéseket, amit éppen a gyerekek rónak fel… Nagyon érzékenyen és tanulságosan láthatunk bele
abba, ahogy a szégyen és a bűntudat érzékelhetetlenül és később már szinte visszavezethetetlenül alakítja a cselekvéseket, a motivációkat és az emlékezést. A szégyen és titok összekapaszkodva járnak nem csak egymástól, hanem önmaguktól is eltávolítva a szereplőket súlyos nehezékként nyomasztva mindannyiukat.
A könyv nem pszichológiai fejlődéstörténet, mégis segítőként is olvasva, sok önreflektív kérdést is felvet. Megmutat egy nagyon reális segítői dilemmát, amely minden segítő folyamatban megjelenik és amelyben a segítőnek döntést kell hoznia: hova teszi a hangsúlyt a folyamat során? S bár az ügyfél hozza a témát, annak iránya és menete a szakemberen múlik: mit és hogyan helyez fókuszba, mit hagy figyelmen kívül és mennyire támogatja vagy éppen szűri a kontextus megismerését? Tanulságos a regény abból a szempontból, hogy milyen irányokat nyithat meg, vagy éppen zár el a segítő által hozott időnként etikusnak tartott de valójában megkérdőjelezhető döntés.
A regény tele van veszteségekkel és feloldásokkal, és éppen az benne a nagyon életszerű, hogy ezek feldolgozása, vagy megélése sem vezet egy ideális állapothoz, hanem éppen hogy kitermeli a következő réteget, amihez ezeken a feldolgozásokon keresztül férnek hozzá a szereplők. Egy intenzív és koncentrált élethelyzetben a gyerekvállalás időszakában mindenkinek átalakul a szerepe, viszonyba kerül a korábbi és új szerepével és azokkal a mintázatokkal, amiket visz tovább, vagy amitől éppen meg szeretne szabadulni. Önmaga leendő anyasága, vagy apasága, a szülőktől látott anyai és apai minták, vagy azok hiánya, és a nagyszülőség, anyóssá válás viszonyrendszereiben nagyon nehéz úgy eligazodni, hogy mindenki a korábbi és jelenlegi énjével is önazonosan és hitelesen tudjon jelen
lenni – főleg, ha mindenki védekezik, vagy éppen megkérdőjelezi egymást - önös vagy önzetlen szándékkal tegye is... Ilyenkor valódi identitáskeresés és újraépítés zajlik, a múltbeli sérelmek és konfliktusok is előkerülnek – hiszen ki ne fogadkozott volna gyerekkorában: „én ezt biztos másképp fogom csinálni”.
Aztán rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű ez, mert egy családi rendszerben nem csak attól függ a cselekvésünk és önmeghatározásunk, hogy mi hogy döntünk arról, hogyan csinálnánk másképp… Hanem egymás viszonylatában értelmeződünk – az anyóssághoz egy meny is kell, a nagymamasághoz pedig unoka… A veszteségek feldolgozásához pedig támogatás de nem egyoldalúan és öncélúan – mert akkor újabb és újabb veszteségek generálódnak, amelyekkel majd a későbbi generációknak lesz dolga.
Könyv: Moa Herngren: Az anyós (Helikon kiadó, 2025.)
Szerző: Kánya Kinga, szociológus, gyászkísérő
Kapcsolódó cikkek
