Hol van az a nyár….

Hol van az a nyár….

Mindenkinek máshol van – a gyerekkori emlékeiben felnőttként, a hétköznapok szorításában szülőként és a zsibbadtságban és lassú kieresztésben tanárként… És mindegyik szempont nagyon ismerős lehet mindannyiunknak – a nehézségeivel és veszteségeivel együtt. Még akkor is, ha ezek sokszor átmenetiek.

Gyerekkorunktól már a bölcsődétől kezdve van nyári szünet. Gyerekként persze nem tudjuk, hogy ez milyen logisztikával jár a körülöttünk lévő felnőttek számára. Az viszont biztos, hogy nem lesz bölcsőde, óvoda és iskola…. A napi rutin lazul, a programok bővülnek és szerencsés esetben – bár nem mindannyiunknak van ilyen tapasztalata felnőttként – a nagyszülőkkel és a szülőkkel is várható egy utazás, nyaralás, közös programok és pihenés. Mindenki kikapcsol… Ahogy visszagondolok ezekre a nyarakra belátom, hogy nem mindig öröm és változatosság volt minden nap, főleg, ha az iskolai barátok is elutaztak és lassan már hiányozni is kezdtek…. Évközben nem hallottuk annyit a szüleinktől, hogy mit unatkozunk annyit – és magunk sem unatkoztunk annyit, mint akkor a nyári szünetekben…

Legalább egy, de akár több évtized is eltelik ebben a ritmusban mindannyiunk életében – ha nyár, akkor nyári szünet. Tizennyolc év alatt már kialakulnak a rutinok, és a kor előrehaladtával a lehetőségek is bővültek: már lehetett dolgozni, kicsit kikapcsolódni, társasági életet élni időtlenül…. És akkor jött a hidegzuhany: nem lesz ez mindig így. Elkezdődött a felnőtt életünk következő szakasza, amikor a nyár már nem szünet. De hogy lehet egyik évről a másikra átállni egy gyerekkor óta megszokott ritmusból és magától értetődőségből? Nem hogy egy év alatt, de éveken keresztül sem könnyű. Sokaknak kezdődik a nyár azzal a nosztalgiával, amivel visszaemlékeznek a szünettel telt nyarakra…. Ha nagyon őszinték vagyunk magunkhoz, nehéz megszokni és felülírni ezt a szokást – még akkor is, ha tudjuk, „ez az élet rendje”. És bár tényleg így van, a veszteségek nem tudatos mantrával oldódnak fel. Hiába emlékeztetjük magunkat tudatosan. Hiszen hiányzik. Talán érdemes inkább ezt az érzést egy kicsit megengedni, és visszakapcsolódni az emlékeinkhez. Vissza is csempészhetünk a nyári hétköznapjainkba az onnan ismerős érzéseket, szokásokat – akár azáltal, hogy a gyerekekkel megosztjuk ezeket az emlékeket, és egy kicsit velük együtt éljük újra a szünet örömét. De ez már az ő szünetük…. Hiszen már mi vagyunk a felnőttek, akiknek komoly logisztika a nyári szünetek megszervezése és megoldása….

Nyári túlélőüzemmód – Szülőként a nyári szünet kellős közepén

A nyár, elvileg a pihenés és feltöltődés időszaka. Legalábbis a gyerekeknek. A mai magyar iskolarendszer 10 hetes nyári szünetet kínál – ami a gyerekek szemszögéből talán szabadság, a szülőknek viszont sokszor logisztikai rémálom. Különösen az anyák/apák számára, akik egyszerre próbálnak megfelelni a munkahelyükön, működtetni a háztartást, menedzselni a gyerekeket, és közben valamilyen formában jelen is lenni az életükben.

Csakhogy nem lehet mindenhol ott lenni. Legalábbis nem teljesen. Ez a nyár egyik fájdalmas vesztesége. A táborok ára az egekben. Egy középosztálybeli családnak is komoly kihívás lehet a költségek kigazdálkodása, pláne több gyerek esetén. Ha nincs nagyszülői segítség, akkor marad a túlélési stratégia: ki mikor dolgozik otthonról, mikor hoz-visz gyereket, hol lehet lepasszolni őket pár órára …

Egy kicsit mindenhol egyszerre helytállni – komoly kihívás. Így az történik, hogy igazán sehol sem vagyunk jelen. Nem vagyunk ott igazán a munkában, mert közben zsong a fejünkben, hogy ki mikor eszik, mikor indul táborba, elpakoltunk-e, elvittük-e, odaérünk-e időben… Nem vagyunk jelen a gyerekekkel sem úgy, ahogy szeretnénk – mert fáradtak vagyunk, mert dolgozni kell, mert a túlélésre játszunk…

A veszteség tehát nemcsak időbeli. Lelki is. Vesztesége annak, hogy nem tudunk anyaként, apaként úgy jelen lenni, ahogy szeretnénk. Férfiként, nőként is kevesebbnek érezzük magunkat, mert háttérbe szorul az öngondoskodás, az énidő, a töltődés. Társas kapcsolatok, páros idő, nyugodt reggelek? Maximum álom szintjén. És mégis… valahogy visszatalálunk önmagunkhoz. Mert kialakulnak saját megküzdési stratégiáink.

Van, aki listákat ír, rendszereket vezet be, mások lazítanak az elvárásaikon. Egyesek segítséget kérnek, vagy legalább kimondják, hogy ez sok. Mások humort találnak a káoszban. És mindannyiunkban ott a törekvés, hogy valamit ebből a nyárból mégiscsak megőrizzünk – egy közös fagyizás, egy csendes este, egy jól sikerült piknik emlékét, egy nagy nevetést, egy közös vacsorát.

Mert szülőként akkor is működünk, ha közben darabjainkat ragasztgatjuk. És minden káoszban ott lapul egy kis rend – valami, amit csak mi értünk.

És hogy mit látnak ebből a gyerekek? Valószínűleg a felszínen keveset. Nem érzékelik pontosan a háttérben zajló szervezést, stresszt és belső vívódást. De talán észreveszik, hogy anya és apa mindig valahogy megoldja. Talán látják, hogyan lehet alkalmazkodni, újratervezni, vagy nevetni egy elcsúszott napon. Mintát kapnak a megküzdésre, az összefogásra, a rugalmasságra. És ha szerencsénk van, érzik azt is, hogy a család egy csapat – akkor is ha néha még a kapitány is elfárad.

Nyári szüneti zsibbadtság - Tanárként a tanév végén

Szünet. Máris? Hogy történt? Hova lettek a napok, hónapok? Jaj, hétfőn menni kell! Ja, nem, nyugalom, ez most szünet… Mély levegő, lassulás, egy…., kettő….

Meleg van, látom a nyaralós posztokat, de még itt vannak a feladatok. Adminisztráció, táborszervezés, a gólyák, az elmenők és az itt maradók feladatai.

Rendrakás az asztalon:

Feladatok – Ezt még nem adtam le, azt még meg kell kérdeznem, ezeket visszük majd a gólyáknak.

Szorongás – Vajon mindent elintéztem? Elfogadják? Ezek kellhetnek-e még, kinek kell leadnom, mit dobhatok ki, mert hát ki tudja, mi lesz jövőre?

Emlékezés – Nahát! Itt a kicsi Kati rajza! Milyen örömmel adta át, mikor visszajött a kórházból. Itt egy kóbor Dixit kártya, lassan elkopik, sokat használjuk. Ezt választotta Peti, amikor megtudták, hogy megint új matek tanárt kapnak a fakton az érettségi évében. Nem is mondott hozzá semmit. Látom a mozdulatot, ahogy lerakja maga elé.

Elfáradtam, sok minden volt.

Mindez nem ér véget egy pedagógus, egy iskolai vagy óvodai szociális segítő, egy iskolapszichológus életében, amikor kiürül az iskola, a gyerekek szünetre mennek, amikor ők is kilépnek az iskola kapuján.

A nagy rohanás sűrűsége utáni csendesebb időszakban először gyakran csak a zsibbadtság jön. Vagy mint egy óriási körhinta után a szédelgés. Nehéz leállni, nem pörögni, de nem is elesni. Fáradt, kimerült a test és a lélek is. A tanév a problémamegoldások, változáshoz való alkalmazkodások, váratlan helyzetek, krízisek sorozata. Ezek ebben a csendesebb időszakban érik utol a lelket, villannak fel képekben, mondatokban, érzetekben. Ekkor van mód ránézni, pedig néha nehéz. Nem esik jól, más a pihenés így, de bizony egy tóparton olvasgatva jut eszükbe egy-egy gyerek, közösség sorsa. Amikor láttuk, hogy aznap reggel is éhes… Amikor kiült az arcára a védekező dac, mert nem jött el anya mégsem… Amikor csak elhallgattak és néztek maguk elé… Amikor, rohantunk, és nem vettük észre időben... Amikor mi voltunk dacosak, hibáztunk vagy épp megbántottunk valakit a sűrűségben…

Az emlékezés, megemésztés, ülepedés ideje is a szünet.

Egy idősebb pedagógus azt mondta egyszer, hogy ő a tanév lezárása után három hétig szinte csak aludni tud. Egy iskolai szociális segítő, annak a szomorúságát mesélte, hogy jócskán benne jártak már az augusztusban, amikor végre érezte, hogy lélekben is ott tudott lenni a saját gyerekeivel a közös játék közben. Egy iskolapszichológus azt mondta, ilyenkor sokat megy a természetben, mert ott emlékezteti őt a zöld, a virág, a madarak, hogy van, ami működik a világban.

Aztán mocorogni kezd valami, gyűlik az erő, elindul a kíváncsiság.  Vajon vele mi történt? Kivel próbálom ki az új társast? Milyen jó ötlet, ezt majd elkészítem az elsősöknek?

Megérkezik a feléledés, bár az előző évi a tapasztalatok elkísérnek. Ott vannak és biztonságot adnak, de segítik a változások megélését is. És ott van a remény is: hátha idén kicsit könnyebb lesz…

Kép forrása:https://es.pinterest.com/pin/287667494943801898/

Szerzők: 

Bordás Tóth Éva szervezetfejlesztő, tréner

Kánya Kinga, szociológus, gyászkísérő

Szabó Márta, coach, gyászkísérő