Megrázkódtatás, trauma, krízis hatására az ember azt élheti meg, hogy újjászületik. Sokan ekkor kezdenek el másképpen gondolkodni, átértékelni saját életüket, a fontossági sorrend módosul. Esélyt kap a folytatásra, a változtatásra, az életre. Mindezt a veszteség és az elmúlás árnyékában.
Ott és akkor meghalhatott volna, hiszen megkapta rá az esélyt. De ő életben maradt. Egy másodperc tört része alatt a Jóisten így döntött. Mást hívott magához.
A választásod annyi, hogy vagy felülsz arra a buszra, amelyik frontális balesetet szenved majd aznap, vagy nem. Ebben általában ritkán vagy tudatos. Negyven ember nem véletlenül kerül egy buszra, száz egy repülőre, vagy egy hajóra. Azt mondják, hogy akik egy helyen és egy időben vannak jelen, ott közösen kell megélni a történéseket, legyen az bármi. Vizsgázol éppen. Sokszor csak tapasztalatot gyűjtesz, elgondolkodásra késztetnek az események, kapsz egy hatalmas rúgást hátulról, vagy elölről - ennek is lehet jelentősége. Máskor pedig veszteség ér, megéled a halált, az elmúlást.
Sokat gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha nem ülök fel arra a buszra, vagy ha másik ülőhelyre ülök, ha autóval megyek, ha vonattal. Életemben először ültem arra járatra, középre, és azért arra, mert az volt az egyetlen átszállás nélküli járat aznap. Először felmerült bennem, hogy autóval megyek, kényelmesen, lazán, mégis a korai buszra ültem. Ha autóval mentem volna, valószínűleg halott lennék. Lehet, hogy pont ott, pont én lettem volna, akibe beleszáll az a másik, aki szembejött és áttért a menetirány szerinti ellentétes oldalra.
Az autó sofőrje szinte azonnal meghalt. Olyan brutális karambolt okozott, amit nem felejtek el, s velem együtt a többi harminckilenc ember sem. Az autó belecsapódott a buszba, iszonyatos erővel cafatokra esett, felismerhetetlenséget hagyva maga után. A busz bal eleje ripityára tört. A sofőr a másodperc ezredrésze alatt döntött úgy, hogy nem dönt be negyven embert egy három-négy méter mély árokba. Akkor a balesetnek sokkal több sérültje lett volna. Vagy halottja, hiszen a Kaszás épp aratott.
Láttam ezt a balesetet belül, magamban. Láttam, ahogy jön az autó, becsuktam a szemem és kitámasztottam magam. Az volt bennem, hogy „ennyi, belénk jön, pipa”. És abban a pillanatban irtózatos csattanás, iszonyat hang, és frontális ütközés. Szerencsém volt, mert középen ültem. Felszálláskor annyit mondtam a gyermekemnek, hogy mindenképpen középre a középső ajtó közelébe üljünk. Elöl, ahol egyébként ő szeret utazni, lehet, hogy kiszállunk fejjel a szélvédőn, de sok más módon is végezhettük volna. Ha pedig autóval megyünk, most nem ezeket a sorokat írom, hanem rólam ír valaki. Talán.
Honnan veszem, hogy ha autóval megyek, akkor most halott vagyok? Onnan, hogy ezen az útvonalon ebben az időben kellett mennem, hiszen, ha nem így lenne, nem lettem volna ott. Nem másképpen volt, hanem pontosan így. Mindenképpen meg kellett élnem ezt a tragédiát - ezért a „pipa”. Ha én vezetek ott és akkor, két autó hullik darabokra, és valószínűleg három élet ér véget. Az egyik én lettem volna. A másik a gyermekem. Mindketten annak az áldozatai lettünk volna, aki nagy sebességgel belénk hajtott, aki áttért a menetirány szerinti ellentétes oldalra bármilyen okból.
Van egy csavar a dologban. Felmerült, ha autóval megyünk, a kedvesem is jön velünk (végül nem jött.), aki valószínűleg az anyósülésben ült volna. Aki megélhette volna ezt és meg is halhatott volna. Egy személyautó egy ekkora ütközésnél nem ússza meg annyival, mint a busz. Két autó felismerhetetlenségig roncsolódott volna a benne utazókkal együtt.
Valószínűnek tartom, hogy a kedvesemnek nem kellett ezt a balesetet megélnie, viszont van egy érdekes szál még a történetben. Neki jelen pillanatban nincs vezetői engedélye, így vezetni sem vezethetett volna. Csak én vezethettem volna, ami számomra biztos halál lett volna. Amennyiben rendelkezne érvényes vezetői engedéllyel, valószínűleg ő vezetett volna. Korábban nem értette, hogy miért kell megélnie azt, hogy nincs érvényes vezetői engedélye. Mondtam neki, hogy mindennek van oka, nem biztos, hogy az ok azonnal megnyilvánul, de mindig kiderül, ha értjük a jeleket. Valószínűsíthető az, hogy amennyiben vezethetett volna és autóval megyünk, ő sem élne. Visszavezetve ezt érthető már az is, miért kímélte meg őt a Jóisten attól, hogy jelenleg rendelkezzen érvényes vezetői engedéllyel: egy sokkal rosszabb dologtól mentett meg mindannyiunkat.
Hálás vagyok a busznak, mely pajzsot tartott nekünk, és a vezetőnek is, aki súlyosan megsérült ugyan, de él.
Valóban meg tud-e újulni az ember gondolkodása, hozzáállása az élethez? Mi az a tragédia, ami már eléggé beletolja az arcodba, hogy min kell változtatnod, vagy mi az, amit ideje egészen másképpen megélned? Vannak-e „majd holnapok”, vannak-e „majd későbbek”, vagy csak a jelen pillanat van? Most, most, most? Vagy most? Van-e értelme bárminek, ami rohanásra, hajtásra késztet, vagy inkább lelassulni kellene? Tanulság az, hogy a tragédia nem feltétlenül a te hibádból következik be, de sajnos a másik tette vagy viselkedése hat rád. Néha elveheti az életed, ha pont akkor pislog egyet a Jóisten.
Bartók Boglárka - gyászcsoportvezető
A szerző saját megélését fogalmazta meg.
Kapcsolódó cikkek
