Ha valakit nagy veszteség ér, óhatatlanul foglalkoztatni fogja az élet értelme.
A gyászban lévő ember egy időre elveszítheti hitét a szeretetben és lehet, hogy távol tartja magát tőle azért, hogy ne kelljen újra átélni a veszteség fájdalmát. S elérkezhet az idő, amikor erről újra és újra dönteni kell: merek-e szeretni akkor is, ha tudom, hogy a veszteség is az élet része? Ehhez ad az útmutatást ez a mese.
Kő és bambusz
Egy gyerek ment át az úton. Az úton feküdt egy kő. A gyerek felemelte és feldobta a levegőbe, az pedig leesett a bambuszcserje mellé. Amikor a gyerek elment mellette, megfogta a bambuszt, meghajlította és hagyta visszacsapódni. A bambusz felsóhajtott. A gyerek továbbment.
"Ki vagy te?", kérdezte a bambuszcserje a kőtől. "Az égből jöttél?"
"Én a kő vagyok", felelte a másik, "és nem az égből jövök, hanem a földről. A gyermek dobott fel a levegőbe."
A bambusz tovább kérdezte: "Vannak gyerekeid?"
A kő így válaszolt: "Nincs szükségem gyerekekre, mert nem kell meghalnom. Ez bosszantja az embereket. Jobb lenne, ha olyan lenne az életük, mint az enyém."
A bambusz elgondolkodott, majd megrázta a fejét. "Az nem jó. Az emberi életnek olyannak kellene lennie, mint az én életem."
"Neked meg kell halnod?", kérdezte a kő.
A bambusz bólintott. Ide-oda lengett. Feltámadt a szél, csapkodta a bambuszcserjét. A bambusz lelapult. "Igen, nekem meg kell halnom."
"Én örökké élek", jelentette ki büszkén a kő. "Nem törődöm a széllel és az időjárással, a hőséggel és a hideggel. Nem ártanak nekem. Nem is érzékelem őket. Nem érzek fájdalmat, és semmi miatt nem aggódom. Nem adok semmit, és nem kapok semmit. Én én vagyok. Ilyennek kellene lennie az emberi életnek is!"
Egy nagy arapapagáj repült arra, és ráült a bambuszra, amely meghajlott a nagy súly alatt. Az esőcseppek apró kis gyöngyökként fedték le a madár kék tollazatát.
A bambusz felsóhajtott. "Érzem az esőt és a szelet. Érzem a hőséget és a hideget. Meghajlok, de azután újra fel is egyenesedem. Gyökereimmel erőt szívok fel a földből. Kicsi vagyok, és növekszem. Gyenge vagyok, és megerősödöm. Egy nap eljönnek az emberek, és levágnak. Vagy elszáradok."
"Akkor meghalsz", szögezte le a kő.
"Igen, akkor meghalok. De mielőtt meghalok, gyerekeim születnek. Ők tovább élnek. Nekik is lesznek gyerekeik, akik tovább szaporodnak. Ez így folytatódik. A gyermekeimben élek tovább. Szerintem jobb, ha az emberek élete az enyémhez hasonlít."
A kő nem értette. Mereven ragaszkodott a véleményéhez, de nem tudott mit mondani. Ekkor visszajött a gyerek. A papagáj felreppent. A gyerek beledobta a követ a patakba. Majd levágta a bambuszt, és botot csinált belőle.
Az ember élete olyan, mint a bambuszé.
(Brazil mese)
Kapcsolódó cikkek
