Sokan, akik még nem vettek részt gyászfeldolgozó csoportban, nem is nagyon tudják mire számíthatnak, milyen hangulatok, közösségi tapasztalatok várnak rájuk. A gyászcsoportkísérők is gyakran bizonytalanok abban, főleg az első csoport meghirdetése előtt, hogy rendelkeznek-e a szükséges ismeretekkel. A kezdők bizonytalanságát is oldani kívánja Vida-Baráth Márta rövid összefoglalója az általa elindított gyászcsoport tapasztalatairól. Bátorító lehet a gyászolóknak, akik ismeretlenül indulnak el a csoportba, és a gyászcsoport vezetőknek is, mert ebből is láthatják: a jelenlétük minőségén, szemléletükön és a csoporttagok kapcsolódásainak támogatásán keresztül tudják a gyászfeldolgozást aktívvá és cselekvővé tenni.  Vida-Baráth Márta csoportkísérő beszámolóján keresztül az olvasók betekintést nyerhetnek egy gyászfeldolgozó csoport néhány pillanatába, és a gyászcsoportkísérők is meglelhetik a közös pontokat a csoportvezetői tapasztalatok között. A keretes részekben a beszámoló kiegészítéseként további információk találhatók a Napfogyatkozás Egyesület gyászcsoportokkal kapcsolatos szemléletéről és módszeréről is.

Hányan vesznek részt egy csoportban?
A csoportot hét fő alkotta, akik között nagyon erős sorstársi közösség alakult ki. Sajátossága volt még a csoportnak, hogy kizárólag nők alkották (31 éves kortól 79 éves korig), hárman is az egészségügyből, a többiek más területekről.

A férfiak is szoktak csoportba jönni, évről évre egyre több férfi résztvevő csatlakozik a csoportokhoz. A csoportok heterogének, nincs megkötés korosztályra, vallásra, egyéb tekintetben. Az elérhetőség azt is jelenti, hogy nyitott a csoport az első két alkalommal, és utána válik zárttá a 10. alkalomig.

A csoportfolyamat tapasztalatai:

Nagyon jónak tartottam a tematikát, amit az egyesület kidolgozott. Gyorsan kiderült, hogy bőségesen elég az esték két órájához: továbbá, hogy nem szükséges minden egyes kérdést megbeszélnünk, sokkal fontosabb, hogy a jelenlévők azt érezzék, hogy nincs sürgetettség, és hogy mindenki elmondhatja a gondolatait, megélését.

A csoporttagok két nagy értéket fogalmaztak meg, amit kaptak: egyrészt az elfogadó, őszinte sorstársközösséget, másrészt a feladatok is sokat adtak nekik abban, hogy jobban rálássanak a gyászukra. Ezen felbátorodva az utolsó alkalom egyik feladatát is átfogalmaztam gyurmás feladattá, mert az a tapasztalatom, hogy gazdagodik a jelentés, a megélés, amikor a gondolatunkat még át kell transzponálni egy másik anyagba.

Ez a feladat azt is megmutatta, hogy mindenki aktív a gyászában, mindenkiben zajlik a gyász.  Amikor megkérdeztem a csoporttagokat, hogy mit látnak maguk számára fél év múlva, határozott válaszokat, elképzeléseket fogalmaztak meg.

„Nem akarok egyedül lenni idén karácsonykor, s szeretném ezt jól kommunikálni a tágabb családomnak”

„Öt év gyász után nyitni szeretnék egy új párkapcsolat felé, keresem ehhez a megfelelő módot.”

„Szeretnék döntést hozni, hogy hol legyen az új otthonom.”

„Szeretnék több időt magammal és a gyászommal tölteni.”

Jellegzetessége volt a csoportnak, hogy egy olyan működés alakult ki, hogy mindenki minden kérdést megválaszolt, s ennek meghatározott kötött sorrendjéhez is ragaszkodtak az ülésrendhez igazodva.

Azért is nevezi a csoportvezető sajátosságnak, mert ettől eltérő módok is kialakulnak a csoporton belüli egyenlő és engedélyadó kommunikációra. Az a lényeg, hogy mindenkinek legyen lehetősége elmondani amit szeretne, és ennek a csoportban organikusan kialakuló módját közösen találják meg. A csopotvezető ennek a folyamatnak a facilitátora, segíti a közös keretek kialakítását és megtartását, hogy a résztvevőknek ne a folyamatra kelljen figyelniük, hanem a tartalomra, és a saját megéléseikre, gondolataikra, éréseikre fókuszálhassanak.

Ami számomra meglepetésként máshogy alakult, mint vártam a megírt leveleket, bár mindenki elkészítette, csak kevesen olvasták fel. De nem éreztem szükségét, hogy kapacitáljam őket. Mert nagyon jelképes volt így is, hogy a legfiatalabb és a legidősebb résztvevő olvasta fel a levelét, illetve valaki olyan, aki azt jelezte vissza, hogy a csoportban rászokott a levélírásra, noha előtte ez idegen volt tőle.

Gazdagítottuk is a tematikát, ugyanis próbáltam ráhangolódni a csoportra, s valahogyan az hangosodott ki, hogy mennyire fontosak számukra a tárgyak. Ezért még mielőtt a jövő felé fordultunk volna a tematikával, oda beillesztettem egy ezzel kapcsolatos témát. Mindenki hozott egy-két kisebb tárgyat, amely fontos számukra az elhunyttól, s ebből a következő alkalommal kicsi tárlatot készítettünk, megcsodáltuk őket, majd egyesével meséltek a tárgyakról. Miért éppen azt hozták, mi a jelentése, fontossága, története. Az utolsó alkalommal erre is úgy emlékeztek sokan vissza, mint ami jelentős volt számukra.

A tárgyak újabb ötleteket szültek: valaki hozott egy macit, amit az elhunyt kedvenc ruháiból (dzsekijéből, nyakkendőjéből) készíttettek. S ezt a macit az özvegy mindig magával viszi (otthon pedig rendszeresen megöleli, megpaskolja), amikor pedig elutazik az unokáihoz, azok is megszeretgetik a papa macit. Innen indult az ötlet, hogy a legfiatalabb gyászolónak, aki anyukáját veszítette el, egy másik csoporttag az elhunyt ruháiból párnahuzatot készített, illetve az unokák számára játék malackát. Úgyhogy ebben a csoportban a tárgyakon keresztüli gyászfeldolgozás kapott hangsúlyt. Ebben segítségünkre voltak a különféle cikkek is, amelyeket az éppen aktuális témához mindig csatoltam, többször az egyesület honlapjáról (pl. Fiáth Titanilla kiváló cikkét a hátramaradt tárgyakról).

Családterápiás ismereteimre hagyatkozva és egyféle narratív elemként az alkalmak után rendszeresen írtam egy összefoglaló, illetve a következő alkalomra előretekintő levelet, amit elküldtem a résztvevőknek. Volt, akinek ez olyan fontos volt, hogy kinyomtatta, elolvasta többször is. Olyan haszna is volt a levélnek, hogy a néhány hiányzást is segített áthidalni és a hiányzó is képben volt az eseményekkel kapcsolatban.

Nem tudom, hogy mindig így van-e, de az volt a tapasztalatom ezzel a csoporttal, hogy nagyon odaadóan vettek részt a munkában, s a csoport végén meg is osztották egymással elérhetőségeiket, s szeretnék levélben tartani a kapcsolatot, ugyanis heten hét településről (ketten több mint 150 kilométerről) érkeztek a csoportba.

A csoportokban ez a közösségi támogatás kialakítása a célunk, ami létrehozza azt a közeget és légkört, amelyben a résztvevők a legsérülékenyebb, gyászoló állapotukban is bizalommal tudnak megnyílni önmaguk és egymás felé. A csoport a csoportkísérővel szerződik 10 alkalomra, vagy inkább 20 hétre, de a csoport, mint közösség önszerveződő módon a továbbiakban is tarthatja a kapcsolatot. Sőt az a cél, hogy ezt a támogató jelenlétet tudják adni egymásnak igény szerint a 10 alkalom után is. Minden csoportnál eltérő ennek a rendszeressége és formája, de azt tapasztaljuk, hogy a veszteségen keresztül kapcsolódás tapasztalata nagyon mély és őszinte közösséget hoz létre a résztvevők között.

Noha az utolsó alkalmon kifejezetten rákérdeztem a hiányokra is (mi az, amit nem kaptak meg, ami hiányzik?), ilyet nem tudtak megfogalmazni. Viszont a veszteséglistákból látszott az is, hogy micsoda nehéz sorsok vannak, micsoda nehéz veszteségek vannak (pl. több súlyos prenatális/perinatális veszteség) a múltban, így elképzelhető, hogy más veszteségfeldolgozó csoportban még újra találkozom majd a csoport egyes tagjaival.

Mivel a csoport homogén volt a tekintetben, hogy az elhunyt hozzátartozók valamennyien vallásgyakorló katolikusok voltak, a csoportban pedig csak egy személy nem volt vallásgyakorló (akinek természetesen maximálisan tiszteletben tartottuk a világnézetét), ezért a zárás felé közeledve a rítusok erejét is segítségül hívtuk, és volt egy szentmise, amelyet a gyászcsoport tagjaiért, illetve az elhunytakért mutattak be a helyi plébánián. Ezt online is követhették a csoport tagjai, néhányan pedig személyesen is eljöttek. Többen azt jelezték vissza (köztük a nem vallásos csoporttag is), hogy érzelmileg megérintette őket, hogy ily módon is megemlékezhettek az elhunytakról. Ez a rítus egyúttal a csoportunk zárásához is kapcsolódott (időben és térben).

A csoport heterogenitása sokszor azt is adja a résztvevőknek, hogy másfajta rítusokkal, saját szertartásokkal is találkoznak, ezáltal bővül a látókörük, ami inspirálóan is hat. Segít másféleképpen is ránézni a veszteségükre, gyászukra. A csoportok a halál és veszteség típusa szerint viszont homogének. A haláleseti gyászok, a pre- és perinetális gyászok, az egyéb veszteségek szerinti gyászok feldolgozása külön csoportokban indul, hiszen a veszteségek közötti sajátosságokat szakmailag is elengedhetetlen figyelembe venni, így a csoportok tematikája és a csoportvezetés szempontjai, hangsúlyai is különböznek ezen sajátosságok szerint.

Szeretném megköszönni azt a biztonságot, hogy tudtam, ha bármilyen fontos kérdésem adódna, fordulhatnék hozzád, illetve az egyesülethez.

Csoportösszefoglaló: Vida-Baráth Márta, gyászcsoportkísérő
Kiegészítő információk: Kánya Kinga, gyászkísérő