A Margitszigeti Kavicsok közösségi megemlékező helyen tett látogatás tapasztalatai két évvel a járványhelyzet után

Ebben az esszében szeretnék elmélyülni a COVID-19 pandémia miatt életüket vesztett személyekre valmegemlékezés szociológiai jelentőségében. Az interjú elkészítése során szerettem volna feltárni a megemlékezési terek iránti érzelmi igényt, majd megvizsgálni, hogy ezek a helyek hogyan is játszanak szerepet a gyászfolyamatban és a kollektív emlékezetben. 

Az emlékhelyek emberi formát is ölthetnek, többek között, amikor valakinek emléktetoválás díszíti a testét. Ezért ezzel a gondolattal kezdtem az analízisem, alapul véve egy korábbi kutatásomat az emléktetoválásokkal kapcsolatban, amelynek során már szereztem tapasztalatot azzal kapcsolatban, hogyan reagálnak az emberek amikor az elhunyt szeretteikről kérdezik őket. Ezeket a tapasztalatokat építette, be akkor, amikor a Margit-sziget látogatóival beszélgettem, akik azért voltak ott a Margitszigeti Kavicsok közösségi emlékhelynél, hogy gyászoljanak. 

A kutatásomat úgy terveztem, hogy nem igazán tudományos hanem érzelmes, de mégis könnyed, mindennapos kérdéseket tennék fel az ott lévőknek. Igyekeztem nem kutatóként tekinteni magamra, inkább kívülállóként, szemtanúként, egy emberi formát öltött naplóként. 

A helyszíni tapasztalatok

Az emlékműhöz érve a tervem szinte elérhetetlennek tűnt, hiszen a legtöbben az emlékmű kialakítása miatt nem hiszem, hogy tudták hogy éppen hol sétálgatnak és kocognak, hol töltenek el a családdal egy kellemes nyári délutánt, hol napoznak vagy, hogy igazából hol randevúznak. 

Észrevételeim szerint, leginkább fiatal párok, idősebb hölgyek sétáltak a Margitszigeti Kavicsok körül. A párok gyakran nézegették a köveket, néha-néha rámutattak egyre, ami mellett elsétáltak, de jobbára csak képeket készítettek egymásról vagy szelfiztek. Az idősebb hölgyek egymagukban, lassan bandukolva, mosolyogva szemlélték a köveket. Néhány “hipszter” kinézetű fotós a nagy, fényes kamerákkal is csak egy kattanásnyi időt töltöttek el a kavicsok körül, majd továbbálltak. 

Egy kis idő elteltével, majdnem feladván a tervemet, elkezdtem olyan embereket keresni akik a kövek miatt voltak ott. Az alapján, amit Tony Walter írt arról, hogy hogyan reagálnak az emberek amikor a gyászról kérdezik őket:

“ha van egy norma, hogy az emberek ne fejezzék ki gyászukat nyilvánosan, ez nem feltétlenül pszichológiai elnyomás bizonyítéka, egyszerűen egy olyan norma, amely szerint a gyász feldolgozása magánügy”

eszembe sem jutott, hogy random embereket kérdezzek meg arról, hogy miért nézegetik ezeket a köveket. De aztán megismerkedtem egy kedves párral. A beszélgetésünk során mindannyian elérzékenyültünk, megosztották velem gyászukat. A hölgy párja szerette volna feldobni a hangulatot, míg a hölgy sírt, én magam is sírtam, így a beszélgetés ez alapján alakult ki köztünk.

A hölgy 43, az úr 50 éves volt, közel húsz éve voltak házasok és a közelben laktak. Megkérdeztem tőlük, hogy miért voltak nyitottak arra, hogy beszélgessenek velem, amire csak annyit válaszoltak, hogy egy ilyen helyen illő beszélni erről a témáról bárkivel. Azt is megosztották velem, hogy nem elsőnek látogatták meg az emlékművet, hanem 2021-ben voltak itt először, azóta igyekeznek jönni annyiszor ahányszor csak tudnak. Megkérdeztem tőlük, hogy esetleg egy konkrét személy, egy konkrét kő miatt vannak-e itt? Azt válaszolták, hogy nem konkrétan, de az úr édesapja a vírusban hunyt el, amikor az első lezárás történt. Nem hoztak magukkal virágot vagy mást, hogy itt hagyják az elhunytaknak, nem is volt ott semmilyen “ajándék” az emlékműnél, ugyanis az emberek nem “temetőnek” gondolták a köveket, inkább múzeumként, vagy csak szimpla köveknek hitték őket.

Megkérdeztem a párt, hogy mit gondolnak erről a gesztusról, mit szimbolizál számukra, amire azt válaszolták, hogy nem tudják, de attól függetlenül nagyon klassz. Az utolsó kérdésem feléjük az volt, hogy mit mondanának azoknak, akiknek valakijük elhunyt a vírus miatt, mire azt válaszolták, hogy jobb lesz majd, egy picit jobban kellett volna vigyázni egymásra és remélhetőleg nem fog még egy ilyen járvány megtörténni. 

Saját tapasztalat

Nehéz lenne egy ilyen témánál kihagyni az önreflexiót. Amikor megérkeztem az emlékműhöz, azonnal nehezebb volt lélegezni, mintha a levegő más elemekből állt volna össze, furcsa volt a köveket nézvén realizálni, hogy a szám, ami rajtuk szerepelt, korábban egy élő, lélegző embert reprezentált. Belegondolni, hogy valaki fájó szívvel vette a fáradságot, hogy tollat ragadjon és írjon pár információt a szerettéről. A szívem megszakadt amikor olyan követ láttam amire szivecske volt rajzolva, még erősebbé téve a gyász érzetét, tudván, hogy a az elhunyt személy mennyire szeretve volt, és aki szerette már nélküle van.

A kavicsok körül sétálva nehéz volt nembűntudatot éreznem, mégis hálásnak éreztem magam az életemért és, míg halhatatlannak éreztem magam egész idáig, a lábam köré nézve, látván a kavicsokat amiken az írás már fakó volt, a látvány miatt a halál elkerülhetetlen gondolata (Arndt, 2008) az elmémet belepte. 

A COVID-19 kavicsok gesztusa és szimbolizmusa szerintem óriási jelentőséggel bír, megmutatja, milyen kicsik és hétköznapiak vagyunk, csak a rajtunk lévő “írások” különböztetnek meg minket egymástól és, hogy majd eljön az idő, amikor mások, akik pontosan olyanok mint mi, megnézik a nevünket, sírköveinket vagy a halálunk okát, emlékeztetve lesznek, hogy az élet egy véges koncepció, idővel a tinta is lemosódik a kavicsokról de mégis örökké megtartják a szentimentális értelmüket. 

Biztos vagyok benne, hogy manapság, amikor minden olyan gyorsan történik, hogy a hírek is régi hírekké válnak csak pár nap elteltével, mi, emberek érezzük a szükségét annak, hogy megemlékezzünk mindenről most, jobban mint valaha, ezért a mai társadalomban nem hal meg senki, csak történelemmé válik a következő generációk számára. 

Szerző: Horváth Veronika, az ELTE Szociológia BA szak harmadéves hallgatója.

Referenciák: 

Walter, T. (1991). MODERN DEATH: TABOO OR NOT TABOO? Sociology, 25(2), 293–310. http://www.jstor.org/stable/42857623 

Arndt, J., & Vess, M. (2008). Tales from existential oceans: Terror management theory and how the awareness of our mortality affects us all. Social and Personality Psychology Compass, 2(2), 909–928. 

https://doi.org/10.1111/j.1751-9004.2008.00079.x

Az esszé eredeti verziója angol nyelven, a Social Perspectives of Death, Dying and Bereveament című kurzus záró dolgozataként készült, amelynek keretében az emlékhelyen végzett terepmunka tapasztalatait foglalták össze a hallgatók. Oktató: Kánya Kinga