„Kényszeresen azt éreztem, hogy minden egyes vele töltött perc értékes, hogy minden egyes pillanat egy lehetőség arra, hogy mondjak neki valamit, és hogy ő mondjon nekem valamit, vagy hogy csak úgy a közelében legyek az érzéseimnek. Minden egyes perc nagyon fontosnak és értékesnek tűnt. De minden egyes perc frusztrált, mert semmi sem történt benne, csak a halál” – írja az orosz írónő, Okszana Vaszjakina Seb című regényében az édesanyja halálos ágyánál érzett tehetetlenségéről. Egy későbbi fejezetben így folytatja: „Próbáltam megbeszélni magammal: most erre kell gondolnod, erre, hogy haldoklik. Tudatosítsd magadban, most kell átélned. De nem sikerült, csak azt éreztem, hogy telik, vánszorog ez a hülye, értelmetlen idő. Ismertem korábbról ezt a fajta időt. Azt hittem, hogy átérzem, pedig valójában csak halvány sejtésem volt róla”.
Vaszjakina a haldoklóval való empatikus azonosulás, a haldoklás-tapasztalat megismerésének lehetetlensége kapcsán a hozzátartozók időélményéről gondolkozik. Az értelmetlenül folyó időről, amelyet sehogyan sem sikerül az édesanyja időtapasztalatához illesztenie (ily módon pedig a haldoklóhoz való kapcsolódási próbálkozásai is kudarcot vallanak). Hogyan változik az időhöz való viszonyunk a hozzánk közel állók elveszítését követően? Mit mondhatunk a gyászolók időtapasztalatairól?
Súlyos veszteséget átélők gyakran beszélnek „megálló”, „befagyott” időről: mintha a haláleset teljesen felforgatta volna az idő normális haladásának hétköznapi tapasztalatát. Az időáramról való „leszakadás” többnyire azonban mégsem jár együtt az időérzék teljes elveszítésével.
A gyászoló, aki fényképnézegetéssel tölti a napjait, és megterít az elveszített családtagnak, képes pontosan odaérni a temetkezési vállalkozóval való megbeszélésre, és meg tudja mondani, milyen évben és hónapban járunk. Noha az orientációs képességeivel a gyakorlatban nincs probléma, a múlt, jelen és jövő szubjektív élménye mégis megváltozik.
A jelen átélése egyrészt az elhunytra való szándékos visszaemlékezés nélkül is telítődik a múlttal. Gyászolókként a bennünket körülvevő tárgyak vagy helyszínek – amelyek az elveszített személlyel való kapcsolatukból nyertek értelmet – üressé, jelentésvesztetté válnak. A megszokott tevékenységeink hirtelen frusztrációt okoznak és felfüggesztődnek: „Rengeteg a félbehagyott mozdulatom – mondta egy férjét elveszített fiatal nő. – Megáll a kezem a levegőben. Megsóznám a tésztát, ahogy ő szerette. 8-kor bekapcsolnám a tévét, megírnék neki valamit a Messengeren. Több személyre vásárolok, aztán visszafordulok a kasszától. Minek?”
Megváltozik a jövőperspektíva is, hiszen számos elképzelés, terv okafogyottá, lehetetlenné válik. A kertes ház például, aminek unokákkal kellett volna megtelnie, felesége elveszítését követően elviselhetetlenné vált egy özvegy férfi számára. Úgy gondolta, immár képtelen összetartani a családot.
Azok az események, amelyeket leginkább várt az élettől a jövőben (kerti sütögetések, kirándulások a nagycsaláddal), lényegében egy olyan múlthoz kapcsolódnak – egy olyan múltban tervezték el őket –, amikor még élt a társa. Azt mondhatjuk, hogy a gyászoló számos jövőbeli lehetősége lezárttá, teljesíthetetlenné válik a veszteség által: elvárásai kudarcával szembesülve egyre inkább a jelenbe szorul.
A jelen ugyanakkor leginkább egy olyan múltban nyeri el a horgonypontját, amelyből egy fontos személy immár visszavonhatatlanul elveszett.
A szubjektív időtapasztalat változásai alapján is érthető talán, hogy miért reagálnak sokszor indulatosan a gyászolók a „Majd jobbra fordul minden!”; „Új párt is találhatsz magadnak” típusú vigasztalásokra. Noha ők maguk is kétségbe eshetnek a „lezárult jövő” gondolatától (attól, hogy képtelenek lesznek talpra állni és értelmes életet élni a továbbiakban), egy új jövő lehetőségének felvillantása a „jótanácsokban” egyelőre elviselhetetlennek tűnhet. „Senki sem mondta, hogy ne beszéljek róla – mondta egy, az édesapját elveszített nő –, de voltaképp a barátaim sem említették többé. Nem tettek fel kérdéseket, nem hozták szóba, amikor találkoztunk. Pedig gyakran közösen buliztunk Apával, külföldön is voltunk együtt. Iszonyú nehéz ezzel szembesülni… Mintha azt várnák, hogy most már éljek tovább úgy, mint hogyha Apa sohasem létezett volna. Ne legyen itt még az emléke sem”.
A nyíltan megfogalmazott, vagy burkoltan, utalásokkal közvetített „Túl kellene ezen lendülni már!” parancsa világosan utal a gyászoló és az őt körülvevő társas közeg időtapasztalatának különbségeire.
Egy olyan világban, ahol a sebesség, a nehézségeken és veszteségeken való gyors túllendülés válik társadalmi normává, a „másságát”, illetve a „deszinkronizációt” átélő gyászoló meg nem értettségének, kirekesztettségének, izolációjának érzése mélyül (esetenként pedig mindez a társaság kerüléséhez és valódi elmagányosodáshoz is vezethet).
Nyilvánvaló, hogy a gyászolók támogatásakor elengedhetetlen az empátia és a türelem (miközben természetesen frusztrációt okoz, hogy elkerüljük a jövőre vonatkozó üres biztatásokat, amikor a gyászoló kétségbeesésére szeretnénk némi remény felvillantásával reagálni).
Noha a gyász idővel többnyire változik – és a kezdeti veszteségorientáció egyre inkább átadhatja a helyét a jövővel kapcsolatos új terveknek és gyakorlati cselekvéseknek –, fontos az is, hogy a kezdeti periódusban, a „befagyott időben”, a múlttal átitatott jelenbe zártság tapasztalata idején is képesek legyünk együtt lenni a gyászolóval.
Az írásom elején idézett Okszana Vaszjakina – aki az édesanyja mellett nem tudott közel kerülni sem a saját, sem a haldokló érzéseihez – immár gyászolóként nyilvánvalóvá teszi a közösség iránti erős igényét: „Hogy ne érezzem üresnek és értelmetlennek a világot, és hogy anya halála ne tűnjön jelentéktelen, hétköznapi dolognak, halotti tort rendeztem a gyász negyvenedik napján: zártkörű eseményt tettem ki a Facebookra és meghívtam mindenkit, akivel szívesen osztozkodtam a bennem lévő ürességen”. Később arról számol be, hogy épp az őt támogatókkal való együttlét, a haldoklásról, halálról, kapcsolatokról, szomorúságról való beszélgetések, illetve az érzések megosztása segített mélyebben átélni a veszteséget. Az alábbi sorai nyilvánvalóvá tehetik, hogy támogatókként érezzük magunkat bármennyire tehetetlennek, „sutának”, a gyászolónak nem a „bölcs megjegyzéseinkre”, hanem egyszerűen a jelenlétünkre van szüksége: „Megteltem érzésekkel, és végre meg tudtam élni a szomorúságot. Ekkor értettem meg, hogy mi is a gyászszertartások értelme. Szükség van arra, hogy mások is részt vegyenek a temetéssel kapcsolatos dolgokban. Ha haláleset történik, akkor megmutatkozik a közösség. És én lehetővé tettem a részvétet”.
Szerző: Fiáth Titanilla
A szerző gyászkísérő, kulturális antropológus, klinikai szakpszichológus