A munkával kapcsolatos gondolkodásunk alakulásában nagyon sok tényező játszik szerepet. Sokszor egy ideális, vágyott állapotként jelenik meg az, ha a munkában ki tudunk teljesedni, és már nem is munkaként (ebben az értelmezésben és elkülönítésben kényszerként) éljük meg. Ugyanakkor a munkához való viszonyulás nem mindenkinek az esetében a hivatástudatból ered. A munka szerepe nagyon eltérő lehet, ennek megfelelően a munkavégzés az élet többi területéhez való viszonyt, a munkához kapcsolódó veszteségek körét és a feldolgozáshoz, változáskezeléshez szükséges kompetenciákat is érinti. Azért is fontos, hogy ezeket az eltérő orientációkat árnyaltabban lássuk, hogy a hivatás elvesztésével kapcsolatos veszteségek sajátosságait és kihívásait is részletesebben feltárhassuk.

A munkaorientációk meghatározása során a kutatók abból indultak ki, hogy a gazdasági szempontokon kívül (a munka célja a pénzügyi ellentételezés) más szempontokat is figyelembe kell venni, hiszen a szűk gazdasági értelmezésbe sem férnek bele munkának bizonyos fajtái (pl. az önkéntes munka). A munkaorientációk kapcsán három alaporientációt határoztak meg: az állás (job), a karrier (career)  és a hivatás (calling) alapú viszonyulást.[1] A veszteségfeldolgozás szempontjából ez az árnyalt megközelítés elengedhetetlen, hiszen a veszteségek kapcsán ugyanabban a helyzetben az adott orientációtól függően mindenki más él meg veszteségnek, eltérő a veszteségfeldolgozást segítő támogatás formája, és eltérőek a változás kezeléséhez szükséges erőforrások, kompetenciák és szükségletek.

Azok, akik a munkájukat állásként (egy munkakörként: „job”) értelmezik elsősorban a munkából származó bevétel megszerzése érdekében dolgoznak. A bevétel teszi lehetővé, hogy az életük más területein, a munkaidejükön kívül, megvalósíthassák azt, amit szeretnének. A munka világa és az élet más területei (szabadidő, család, érdeklődési kör stb.) számukra egymástól elválasztva, szeparált viszonyban vannak. A munkavégzés és a belőle származó jövedelem egy eszköz és nem önmagában a munka célja.

A karrier típusú orientáció esetén az adott szakterületen, munkakörben történő előrejutás kerül a fókuszba. A sikeresség, az adott szervezeti struktúrában elérhető pozíció megszerzése a hajtóerő. Ebben a megközelítésben a munkavégzés során nagyon magas az elkötelezettség a szakmai munka és a státusz iránt egyaránt. Az egyén önmeghatározásának egyik fő eleme a munkájában elért pozíció, ami a többi életterületére is kihat: státuszának megfelelő kapcsolatok, barátságok kialakítása, magánéleti és szabadidős döntések meghozatala során. A különböző szektorokban (vállalati, államigazgatási, civil, kulturális, stb.) eltérő a karrierhez kapcsolódó megbecsültség és az elismertség kifejezése és kollektív szimbólumrendszere.

A hivatás egy eredetileg vallási eredetű kifejezés, ami az isteni elhívásra vonatkozott. Ennek napjainkban alkalmazott, már a vallástól független értelmezésében is megjelenik egy önmagán

túlmutató, az egyén számára is felismerést, saját magát, mint egy tágabb kontextusban hatást gyakorló, (vagy egy nagyobb kontextus hatására cselekvő) személyt feltételez.

A hivatásorinetációval rendelkező egyén a saját céljait, vízióit, cselekvését (alkotás, megvalósítás, a világ jobbá tétele, vagy a magas színvonalú szakmaiság iránti igény) terjeszti ki a munkavégzésére. A munka célja ezáltal az önmegvalósítás megélése és a cselekvésből következő hatás kiterjesztése a környezetére. A hivatástudattal rendelkező egyének erős hajtóerővel rendelkeznek egy kívánt állapot elérésére, az ahhoz vezető cselekvés megvalósítására, aminek érdekében erősen motiváltak arra, hogy a megfelelő feltételeket megteremtsék a hivatásuk megélésére. A hivatástudattal rendelkező egyének jól teljesítenek a karrierjük szempontjából meghatározó területeken is (elkötelezettek, magas színvonalú teljesítmény nyújtanak, hozzáadott értéket adnak a munkájukhoz), motivációjukban azonban kevésbé a hierarchiában való előrejutás szerepel.

Dinamikus folyamatok

Természetesen ezek a kategóriák nagyon ritkán jelennek meg ennyire letisztultan. A dinamikus változásokban nagy szerepe van többek között az egyéni fejlődési folyamatoknak, a társas kapcsolatoknak és társadalmi környezetünknek. A munkavégzés az egyéni fejlődés, önismeret területe is. A munkatársi, szervezeti interakciók során megélt kölcsönösség, visszajelzés és kommunikáció rendszeresen visszahat az egyének önértékelésére és önmeghatározására. Az állásorientációs jelenlét során kialakulhat egy karrierorientáció, amelyben az egyén felfedezi erősségeit, lehetőségeit és támogatást kap ahhoz, hogy ezek mentén elindulva saját perspektíváit is tágítsa.

Hasonlóképpen lehet fokozatos a hivatás kialakulása is. Sokan nem tiszta hivatástudattal rendelkezve lépnek be a munka világába. Elképzelhető, hogy egy munkakörben, egy nem várt szituációban találkoznak először azzal a tevékenységgel, szemlélettel, megközelítéssel, amiben elhívást éreznek, és ennek megfelelően kezdik el alakítani további választásaikat a munkájukkal kapcsolatban.

A hivatástudat is többféle dimenzióban értelmezhető. Vannak, akiknél egy szakma, vagy szakterület nagyon magas szintű művelésében jelenik meg, ami a szakértelem fejlesztésével, a jól végzett munka örömével társul. Egy másik dimenzióban a másokkal közösen végzett munka öröme a társas kapcsolódásokon és mély emberi kapcsolatokon keresztül válik megélhetővé. Egy következő dimenziója a hivatástudatnak a szolgálat, amelynek során a jó cselekedet, a világ jobbá tétele ad értelmet a munkának (ami lehet emberek segítése, egy ideológia, vagy vallási meggyőződés, a művészeten keresztüli alkotás, stb.). A különféle dimenziók mentén eltérő fókuszok és motivációk lehetnek a hivatástudat mögött.

A veszteségek dinamikája

A veszteségek hasonlóképpen komplexek és egyéniek. A munkaorientációk szerint rátekintve – még akkor is, ha tudjuk, hogy ezek akár egymásba is alakulhatnak, illetve sokszor együtt is megjelennek: állás / karrier, vagy karrier / hivatás formájában – mégis máshogy hatnak ki a munkavégzésre és az élet többi területére. A veszteségek mindhárom orientáció esetében összetettek, ugyanakkor eltérő rétegekben jelennek meg. Jó annak tudatában lenni, hogy a munka világában nem mindenki azonos motivációból vesz részt, érdemes nem a saját motivációnkat tulajdonítani másoknak. Bármilyen szakmaterületen bármelyik orientációs forma megjelenhet – ezek egymáshoz képest nem hierarchizáltak, hanem eltérő fókuszúak. Ugyanakkor mindegyiknek megvan az a sajátossága ami mentén támogatható, érthető az élethelyzetben megélt veszteség.

Az állás elvesztése során az élet munkától független területeinek örömteli megélése kerül veszélybe a munkából eredő bevétel kiesésével. S bár a munkakeresés során a gyakorlat, a szaktudás, a személyes kompetenciák és a szervezeti működéssel kapcsolatos szükségletek – csak hogy párat mondjunk – fontos tényezők, az egyén számára a munkavállalása nem feltétlenül a saját önmegvalósításának a terepe, így a motivációi és elvárásai is eltérőek.

A karriervesztés esetén egy olyan identitás is összeomlik, amelynek a presztízs és a státusz nagyon hangsúlyos alapköve volt. Ebben az esetben az egyén önértékelése, önbecsülése a szakmájában és pozíciójában elért eredményeire épül – ennek elvesztése egész belső stabilitását megingatja. Sokáig az a fő kérdés: ki vagyok én, ha nem az, aki vezetőként / szakértőként / elismert munkavállalóként vagyok? Mivel ebben az esetben az élet többi területe is alárendelődik a karrierútnak a társas kapcsolatok, a megtartó közeg is gyengül, erősödik a magány, a szégyen és a kiszolgáltatottság érzése. Újradefiniálódnak az értékek, újragondolja az egyén, hogy valójában mi fontos számára az életében. Gyakran hasonló tüneteket mutatnak azok, akik kiégnek a munkájuk során.

A hivatás elvesztése is több formában valósulhat meg. A munka mint hivatás elmélet (Work as Calling Theory) elkülöníti az elhivatottság érzés megélését és a hivatás megélését. S bár nagy valószínűséggel a hivatástudattal rendelkező emberek megtalálják a hivatásuk megélésének terepét, vannak olyanok, akik akár belső okokból (pl. önbizalomhiány) vagy külső tényezők miatt (pl. lehetőség hiánya) nem tudják megélni a hivatásukat. Elvesztették a lehetőségét a megélésének.

A hivatás elvesztésének egy másik módja, ha az egyén nem tudja tovább folytatni a hivatásának megfelelő tevékenységet. Ennek hirtelen, vagy fokozatosan kialakuló formái egy önmeghatározásra, a világban betöltött szerepre is mélyen kihatnak. Mivel a hivatásvezérelt munkavégzés egyik jellemzője az élet összes többi területével szinkronban lévő és önmagával önazonos működés, amelyben a hajtóerő egy tágabb perspektívából ered, a hivatás elvesztése nem korlátozódik a munkavégzésre, hanem egy átfogó, mindenre kiterjedő elbizonytalanodás és talajvesztés következik be.

A társadalmi sztereotípiák szerint hivatástudattal gyakran társítjuk az önfelaláldozást, a társadalmi jóért való kiállást, az értékteremtést, ahogy ezek a munkaformák a köztudatban alacsony bevételű területeket jelentenek, áldozathozatallal járnak, és alacsony a társadalmi megbecsültségük. A hivatás elvesztésével kapcsolatos veszteségük során az érintettek nem találkoznak azzal a társadalmi támogatással és együttérzéssel ami a munkájukkal kapcsolatos közmegegyezésből következne.

A veszteségük megélésének fokozatai – akár a lemondás és önmeghasonlás, vagy a külső nyomással szembeni ellenállás átalakulása önvédelembe és önfeladásba – és ennek belső kihívásai láthatatlanok, a társadalmi köztudatban nem jelennek meg. A feldolgozáshoz a veszteségük és gyászuk társadalmi és közösségi validálására (a veszteség mint megélés elismerésére) lenne szükség. Az érintettek iránti szolidaritást pedig annak elismerése is segítheti, hogy a hivatásuk, mint életcéljuk átmeneti, vagy végleges feladása a közösség, a társadalom vesztesége is. És mivel a hivatásban nagyon erős az értékvezéreltség, az elvesztésben szerepet játszó külső tényezők (pl. külső kényszerítő körülmények, feltételek) vagy belső folyamatok (pl. saját értékrenddel ellentétes döntés az önvédelem érdekében) kapcsán sok esetben értékkonfliktusok is megjelenhetnek, nehezítve a feldolgozást.

A cikksorozatban a hivatás elvesztésével kapcsolatos sajátosságokat vesszük végig, beépítve a veszteségfeldolgozással kapcsolatos tapasztalatokat és a hivatás elvesztésében érintettekkel folytatott közös munka tapasztalatait.

Szerző: Kánya Kinga (gyászkísérő, ELTE TáTK Interdsizciplináris Doktori Iskola doktorandusz hallgató)
Fotó: Dányi Viktória

Az írás a Szünet Együttes Bird Experience programjához készült, amely a hivatás elvesztésével és gyászával foglalkozik a Napfogyatkozás Egyesülettel együttműködve.
A programról további információ
ITT>>>

Felhasznált irodalom:

Americus Reed II, Samuel Jones, and Bryan J. Dik: Work Identity and Future Research on Work as a Calling (in: Current Directions in Psychological Science Volume 31, Issue 5Pages: 457 – 463 )

Michael Steger, Joo Yeon Shin, Natalie Pickerint and Bryan J. Dik: Calling in Work (in: Journal of Career Assessment · February 2010)

Amy Wrzesniewski, Clark McCauley, Paul Rozin, Barry Schwartz: Jobs, Careers, and Callings: People’s Relations to Their Work (in: JOURNAL OF RESEARCH IN PERSONALITY 31, 21–33 (1997))

Szőts-Kováts Klaudia: A munka jelentése, egyéni jelentésadás a HR vezetők szemszögéből, Ph.D. értekezés Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodástani Ph.D. Program


[1] Az egyes orientációknak megfelelő kategóriák nem homogének- ugyanakkor a jelenlegi fókuszunk megtartása miatt ennek részletezése társadalmi csoportok, szocializációs folyamatok, nemi és generációs kategóriák, társadalmi feltételek stb. tekintetében nem fér bele a jelen írás kereteibe.

2024 január 8.