„Nagyon hezitálok, hogy elmenjek-e a nővéremékhez 24-én – mondta a héten egy fiatal nő a férje temetését követően. – Egy darabig biztosan tartanám magam, de aztán előkúsznának az emlékeim, és ha nem is beszélnék a veszteségről vagy a páromról, csak ülnék ott némán. Mi értelme együtt karácsonyozni akkor, ha nem vagyok jelen? Rontsam el az ő ünnepüket is csak azért, mert rosszul érzem magam?”

Az ünnepi időszakok számos különböző ok miatt erősíthetik fel a veszteségélményt. Előfordulhat, hogy karácsonykor levertnek vagy kétségbeesettnek érezzük magunkat akkor is, ha épp nem gyászolunk (mindezzel összefüggésben lásd a minél távolabbi utazások vagy a „wellness-hétvégék” divatját a rokonokkal való együttlét helyett az ünnepek hetén). A „holiday bluesnak” nevezett jelenség hátterében az egyik legfontosabb szociálpszichológiai tényező az összehasonlítás. Karácsonykor nem egyszerűen a fogyasztás – a vásárlás, az ételkészítés, a lakásdíszítés stb. – szempontjából támaszthatunk irreális, stresszkeltő elvárásokat önmagunkkal szemben, hanem a kapcsolataink megítélése és a mentális jóllétünk szempontjából is. A „szeretet ünnepe” elnevezés arra sarkallhat, hogy megvizsgáljuk, vajon valóban arról szól-e a karácsony, amiről „szólnia kellene”. Hajlamosak vagyunk a „régi szép idők” utólag meghittnek, szorosnak érzékelt viszonyai perspektívájából igen kritikusan szemlélni a jelenlegi kapcsolatainkat. Az egymással spontán módon, torzsalkodások nélkül időt tölteni képes, önfeledt családok képei beindítják a társas összehasonlítás folyamatát, amin természetesen könnyedén elvérezhetünk („Mi már sosem leszünk ilyen boldogok együtt!”).

Ha a karácsony aktuális veszteségtapasztalat hiányában is könnyen beindíthatja az elveszett élmények, lehetőségek, kapcsolatok iránti sóvárgás folyamatát, akkor különösen igaz lehet mindez gyászolók esetében. A „soha újra nem élhető”, kiemelkedő pillanatok elveszítése miatti szomorúság mellett intenzív élmény az ambivalencia is. „Hogy ünnepelhetnék akkor, amikor szinte kifacsar a bánat?”; „Jogom van-e jól érezni magam, amikor valaki immár visszavonhatatlanul eltűnt az ünnepi asztal mellől?” – kérdezik sok esetben a bűntudattal küzdő gyászolók, akik két, ellentétes irányba szeretnének mozdulni. Miközben elhúzódnának a társaságtól, hogy időt és teret engedjenek a fájdalmas érzéseiknek és gondolataiknak, legalább ennyire vágynak a szeretteikkel való együttlétre, támogatásra is: arra, hogy a dolgok legalább ideiglenesen visszatérjenek a normális kerékvágásba.

Hogyan segíthetünk a gyászoló barátoknak, hozzátartozóknak ebben a különösen intenzív, ellentmondásos kívánságokkal és érzelmekkel terhelt időszakban?

• A legfontosabb, hogy a saját kényelmetlenség-érzésünk miatt próbáljuk meg nem elkerülni a gyászolót. Az „Úgysem tudok neki mit mondani”; „Alighanem egyedül szeretne most lenni” helyzetértelmezéseink elsősorban bennünket védenek a kommunikációs nehézségeinkkel szemben. Ha valóban tudni szeretnénk, hogy mire volna a gyászolónak szüksége, akkor erről őt magát kell megkérdeznünk – amihez természetesen szükséges a kapcsolatfelvétel.

• Noha fontos lehet a figyelemelterelés – vidám beszélgetések a vacsoraasztalnál, közös filmnézés stb. –, ne tegyünk úgy, mintha semmi sem történt, semmi sem változott volna. Valószínűleg a másik „felvidításának”, a gyászból való ideiglenes kiemelésének szándéka vezérel, mégis, a gyászoló a vesztesége bagatellizálásaként, ignoranciaként, esetleg sürgetésként – „Ideje lenne túllenni már ezen!” – foghatja fel a veszteség témáját kerülő kommunikációnkat. Nyugodtan adjunk teret annak, amikor a gyászoló a veszteségéről beszélne, és őszintén kimutatná az érzelmeit. („Nyugodtan” alatt elsősorban azt értem, hogy ne érezzük kényelmetlenül magukat amiatt, mert nem mondunk semmi „okosat”, használhatót – itt a meghallgatás, a gyászolóval való együttlét a cél, nem pedig a tanácsadás vagy a veszteségélmény racionális elemzése.)

• Ne féljünk az ünnepi rítusaink megváltoztatásától sem. Bízzuk a gyászolóra, hogy miben, mennyi ideig, milyen aktivitással szeretne részt venni (vagyis ne ragaszkodjunk a „Mindig Te díszítetted a fát!”; „Te sütöd a legfinomabb bejglit!”; „Nélküled nincs szilveszteri parti!” mondatokhoz, inkább kérdezzünk azzal kapcsolatban, hogy mennyit vállalna aktuálisan a gyászoló). Segíthetünk új szokások, ceremónia-elemek kialakításában is. Akad család, ahol az elveszített anya mozdulatai a gyermekei „főzéstudományában” élnek tovább (akik igyekeznek mindent pontosan úgy készíteni, ahogy korábban az édesanyjuk tette). Vannak, akik új karácsonyfadíszeket alakítanak ki az elhunytra emlékeztető szimbólumokkal. Egy özvegy férj minden karácsonykor végigfut azon az úton, ahol korábban a felesége kocogott karácsony reggelén. Ha akad olyasmi, amibe barátokként, hozzátartozókként bekapcsolódhatunk, ajánljuk fel a segítségünket, részvételünket.

• Elképzelhető, hogy a gyászoló szerettünknek egyelőre nem nyújthatunk hosszabb időtartamot átfogó, jövőorientált reményt (például mert aktuálisan képtelen elképzelni, hogy „valaha boldog lesz még”, hogy „lesz még párkapcsolata ebben az életben” és így tovább). Segíthetünk azonban a jelenközpontú remény erősítésében. Ide tartoznak azok az apró, banálisnak tűnő hétköznapi dolgok, amelyek a szeretettség, a támogatottság és a megértettség érzésével tölthetik el a gyászolót (amilyen például egy telefonhívás, egy közös karácsonyfa-díszítés, egy tartalmas beszélgetés süteménysütés közben). Mivel a gyász többnyire hullámzó lefolyású, az „elemelkedettség” pillanatai segíthetnek abban, hogy a veszteség mellett a folytonosság élménye, az újraalkotás lehetősége is helyet kapjon az ünnepi időszak tapasztalatai között.

Végezetül: kívánhatunk-e kellemes, boldog, áldott karácsonyt a gyászolóknak? Azt hiszem, bizonyos helyzetekben nyugodtan, de ha mégsem éreznénk helyénvalónak, tartalmas, a feltöltődést is biztosító, a szerettek körében töltött ünnepeket nyugodtan említhetünk a jókívánságaink között.

Szerző: Fiáth Titanilla, klinikai szakpszichológus, gyászkísérő