„Ismét divatba jöttek a szűk nadrágok – emlékezett vissza egy édesanyját gyászoló diáklány –, és mivel nem volt pénzem új ruhákra, gondoltam, miért ne hordhatnám anyámét. Ahogy megláttam magam a tükörben, az ájulás kerülgetett, ezért úgy döntöttem, elajándékozom. Aztán azt is annyira megbántam, hogy vissza kellett kérnem. Ez az egyetlen ruhadarab maradt rám anyám egyetemista korából. Olyan volt, mintha őt magát dobtam volna ki a lakásból”.
Az idézett fiatal nő és a nadrág története kiválóan rávilágít arra, hogy az élettelen tárgyak rendelkezhetnek egyfajta intenzív érzelmi erővel, amely időnként olyannyira elsöprő lehet, hogy – talán nem túlzás ezt állítani – mágikus módon az élők világába helyezi át őket. A halál visszafordíthatatlan állapotát mintha váratlanul semmissé tennék az elhunyt után maradt holmik, amelyek képesek megkérdőjelezni az egyébként merev határokat lét és nemlét között. A szeretett személy helyett váratlanul a hátrahagyott tárgyai – ruhák, könyvek, piperecikkek – kelnek életre. Mi mindenen múlik, hogy mely darabok hívnak elő esetenként szokatlanul intenzív emlékeket és érzelmi reakciókat? Mihez kezdhetünk a veszteséget követően megelevenedett tárgyakkal?
A terekhez, illetve a térben található tárgyakhoz fűződő személyes viszonyainkat vizsgáló környezetpszichológusok szerint a szeretett személyek halálát követően egyes tárgyak afféle fétistárgyakká válhatnak. Ez annyit jelent, hogy az adott eszközöket a továbbiakban képtelenek vagyunk a „rendeltetésük szerint”, mindennapi módon használni.
Korábbi tulajdonosuk elveszítésével egyszerre „haszontalanokká” válnak (az elhunyt édesanya nadrágja például nadrágként nem funkcionálhat többé). Immár nem lehet a többi tárgy közé elhelyezni, sémákhoz rendelni, csoportosítani őket.
Egyszer egy kórházi váróban tanúja voltam annak, ahogyan a nővér egy elhunyt férfi néhány holmiját, fogkefét, fogkrémet adott át a gyászoló családtagoknak. A tárgyak „árvasága” talán váratlanabbul és intenzívebben hatott rám, mint a hozzátartozók szomorúsága. Nyilvánvaló „anyagiságuk” ellenére a visszaszolgáltatott holmik elveszítették mindazt a funkciót, amit talán néhány órával azelőttig a beteg életében még betöltöttek. A mozdulat feleslegessége, az immár senki által használatba nem vehető fogkefe visszaadása, illetve a tárgy „értelmetlensége” (lényegében mi egy fogkefe, amit már senki sem vesz kézbe?) mindennél erőteljesebben mutattak rá a veszteségre.
Bizonyos tárgyak az említetteknél is erőteljesebben képesek a határok összezavarására. Erős ambivalenciát keltenek, vagyis egyszerre lehetnek az undor és a ragaszkodás forrásai. Ilyen például az a ruha, amelyet az elhunyt utoljára viselt, amelyben balesetet szenvedett, és amelyet a hozzátartozóknak át kell venniük a rendőrségtől. Más tárgyak inkább a váratlanságukkal, kiszámíthatatlan megjelenésükkel váltanak ki intenzív érzelmeket: „Már kezdtem jobban lenni – mesélte egy özvegy férfi –, amikor egy nagytakarításkor egyszer csak előkerült a feleségem olvasószemüvege az ágy alól. Teljesen ledermedtem. Mintha belenéztem volna az arcába. Egyszerre gyomorszájon ütött az a fájdalom, amiről azt hittem, magam mögött hagytam már. Utána hosszú ideig rettegtem, hogy mi jöhet még? Hogy lehetek még mindig ennyire kiszolgáltatott?”.
Amint az a fenti példákból is látható, a személyes tárgyak közül talán a testtel közvetlenül érintkező holmik – ruhák, szemüvegek, ékszerek – rendelkeznek leginkább azzal a képességgel, hogy ne egyszerűen az elhunyt emlékét idézzék fel, hanem elemi erővel jelenítsék is meg a másikat.
Míg a fényképek inkább „ábrázolják” az elveszített személyt, a ruhadarabok esetében az elhunyt és a tárgy közötti kapcsolat metonimikus. Ez annyit jelent, hogy az adott ruha úgy jelenik meg, mintha maga a személy volna (ahelyett, hogy csupán reprezentálná őt). „Otthon mindig belebújtam anyám bundájába, és arról álmodoztam, hogy ő ölel körül” – mondta egy csoportfoglalkozás résztvevője. „Megláttam a feleségem pulóverét a városban egy nőn, és földbe gyökerezett a lábam – mesélte egy özvegy férfi. – Mintha ő maga állt volna ott. Sírni kezdtem a nyílt utcán”.
A ruhák amellett, hogy az alakjuk, formájuk, valamint a testtel való intim viszonyuk miatt képesek megjeleníteni az elhunytat, akár tartalmazhatják az élő test finom darabjait is (például hajszálakat). Részben emiatt a ruhák sokak számára félelmetesek lehetnek: az eltűnő, bomló testre, az élet kihunyására emlékeztethetnek. Szintén fontos szempont – ha „mágikus erejüket” kívánjuk megérteni –, hogy a fényképekkel ellentétben a ruhadarabok megérinthetők. A tárgyak tapintása a vizuális elemeknél erősebb bevonódást tesz lehetővé, ily módon az érintés során az emlékezés is intenzívebbé, érzelmileg telítettebbé válik.
A mindennapi élet tárgyai az eddig említetteken túl ráadásul azokat a cselekvéseket, rutinokat is felidézik, amelyeken keresztül a szeretett személy kapcsolatba lépett velük.
„Először azt mondta a lányom – emlékszik vissza egy idős férfi –, hogy teljesen felesleges minden évszakváltáskor lecserélni a függönyöket a házban, ne is kínlódjak ezzel. A feleségem viszont így csinálta, és úgy éreztem, folytatnom kell mindezt a halála után is. Akkor is, ha nehézséget okoz”. Láthatjuk, hogy a megözvegyült férj által folytatott cselekvéssor – a feleséggel megosztott szokások „továbbvitele” – a hétköznapi élet gyakorlatában voltaképp a korábbi, közös élettel való folytonosságot teremti meg. Mindez utal a „folytatódó kapcsolatok” gyász-elméletre: az úgynevezett „leválás”, „elszakadás” helyett lehetséges a kapcsolat újrafogalmazása, újraértelmezése halál után is.
Visszatérve az írásom elején feltett kérdéshez: vajon mi lesz, mi lehet az „életre kelt” tárgyak további sorsa? A gyászolók jó részének – épp az intenzív, esetenként kontrollálhatatlannak tűnő érzelmi reakciók szabályozása miatt – időre van szüksége ahhoz, amíg az elhunyt személyes tárgyainak elrendezéséhez hozzákezdjenek. Akadnak olyanok, akik a holmik egy részét képesek gyorsan összepakolni és továbbadni: ezekben az esetekben a ruhák elajándékozása, a tárgy újbóli használatba vétele épp az említett fétisjelleget töri meg. „Nem akartam azonban a férjem ruháit olyanokon látni, akikkel jó eséllyel találkozom még – mesélte egy özvegy nő –, ezért rokonok, barátok helyett inkább jótékonysági szervezeteknek adtam őket”.
A hátrahagyott tárgyak körében – a kiváltott érzelmi reakciók, a „közelség” mentén – többnyire kialakulnak különböző típusok. Vannak, akik a legintenzívebb emlékeket felidéző tárgyaktól próbálnak először megszabadulni, gyakoribbnak tűnik viszont az édesanya nadrágjához hasonló besorolás. Egyes tárgyakat olyannyira fontosnak, az elhunyttal olyan szoros kapcsolatban állónak látunk, hogy „haszontalanságuk” ellenére emléktárgyként továbbra is őrizzük azokat. „Még nem tudom, mit csinálok ezzel a társasjátékkal – mondta egy megözvegyült férfi. – Váratlanul került elő. A gyerekekkel játszottuk mindig, amíg kamaszodni nem kezdtek. Gondoltam, leviszem a szemétbe, de aztán nem volt szívem hozzá. Visszatettem a szekrény aljába. Ennyi maradjon. Kézbe venni, nézegetni nem tudom még, de talán eljön annak is az ideje”.
Szerző: Fiáth Titanilla, klinikai szakpszichológus, gyászkísérő