Együttérzés, bátorítás, segítségnyújtás: a részvétnyilvánítás kommunikációs kérdései. Kutatások szerint az európai és amerikai emberek többsége érzi úgy, hogy a részvétnyilvánításkor elhangzó mondatok klisészerűek, közhelyesek, suták. Mivel alapvetően nem szeretünk elcsépelt és üres frázisokat pufogtatni, ezáltal pedig közönségesnek, esetleg érzéketlennek és képmutatónak látszani, gyakran épp a kínos helyzeteket kerülendő kerüljük el magát a gyászolót is. Azt a hozzánk közel álló személyt, akinek egyébként szívesen nyújtanánk segítséget és támogatást.

A probléma gyökere, úgy tűnik, nem a magyar nyelv jellegzetességeiben keresendő. Norbert Elias szociológus szerint a civilizációs folyamattal valamennyi kultúrában együtt jár a hagyományos nyelvi formák lebontása. A modernizációval párhuzamosan számos tradicionális magatartásminta, köztük a rituális fordulatok használata is gyanússá és kínossá vált. A megfelelő szavak és gesztusok megtalálásának feladata – a hagyomány kiüresedése következtében – visszahárult az egyénre. Egyfelől tehát esetlennek találjuk az „Őszinte részvétem!” kifejezést, másfelől azonban (természetesen) képtelenek vagyunk helyzetről helyzetre valamilyen személyes, frappáns, a szituációhoz pontosan illeszkedő szófordulattal
előrukkolni. A korlátozott kreativitásunk miatti szégyenkezés hozzájárulhat a hallgatásunkhoz, a részvétnyilvánítás mellőzéséhez, ezen keresztül pedig a gyászolók egyre fokozódó elszigetelődéséhez.

Mit mondjunk tehát? – böngésszük adekvát idézetek után kutatva az internetes gyűjteményeket. Az egyik általános és gyakran elhangzó tanács, hogy az együttérzésünk a legegyszerűbb és legkevésbé kreatív mondatokkal is nyugodtan kifejezhető (azaz ne vállaljuk magunkra a civilizációs probléma „kiegyenlítését”: az eredetiség kényszerét). Az „Őszinte részvétem” és a „Nagyon sajnálom” kiválóan betöltik a részvétnyilvánítás legalapvetőbb funkcióját: az empátia kifejezését és a gyászoló magányosságának, izolációjának oldását. A részvét kifejezése és a gyászolóval való kezdeti kommunikáció mindemellett számos egyéb szerepet is betölthet.

Gyakran szeretnénk egyidejűleg megjeleníteni a gyászoló jólléte iránti aggodalmunkat is, illetve biztatást, bátorítást nyújtani számára a gyász során. A kommunikációs csapdalehetőségek leginkább ez utóbbi funkciókhoz kapcsolódnak.

Tanácsadók sora gyűjtötte már össze az olyan kerülendő mondatokat, mint például a „Minden rendbe jön, meglátod!”; „Az élet megy tovább”; „Az idő minden sebet begyógyít”. Napjainkban, úgy tűnik, kevésbé az együttérző biztatást halljuk meg az idézett „bölcsességekből”, sokkal inkább egyfajta sürgetést: a mielőbbi talpra állás kikényszerítését. Az említett buzdítások távolságot teremtenek a gyászoló aktuális érzelmi állapota, és egy „kívánatosnak” vélt jövő között (amit a részvétnyilvánító vigasztalásképpen igyekszik felvillantani). Mindez a meg nem értettség érzését, a jelenlegi érzelmek helyénvalóságának megkérdőjelezését sugallhatja a gyászoló felé – éppen ezért ha valamilyen segítséget
szeretnénk nyújtani, fontosabb lehet annak konkrét felajánlása. Támogatást jelenthet például a gyászolónak a további beszélgetések lehetőségének felkínálása: ebben az esetben azonban az ő igényeihez és teherbírásához kell igazodnunk (vagyis nem a saját információéhségünk és kíváncsiságunk kielégítése a cél).

Ugyancsak kommunikációs hibaként tartjuk számon, ha a gyászolóval beszélgetve elsősorban a saját életélményeink megosztása válik kizárólagossá („Pontosan tudom, mit érzel, hiszen én is…”). A probléma önmagában nem a saját veszteségeink megemlítése, sőt. Alkalmanként fontos lehet annak jelzése, hogy a gyász számunkra sem ismeretlen tapasztalat. Nehézséget inkább az okozhat, amikor a saját élethelyzetünkre való hivatkozás „rövidre zárja” a beszélgetést ahelyett, hogy „megnyitná” azt. Ha a partnerem „pontosan tudja”, hogy mit érzek, akkor mi értelme lenne a társalgást folytatni? Mindezek miatt célszerűbb arról beszélni, hogy elképzelni sem tudjuk, milyen helyzetben van / mit érez a gyászoló, attól függetlenül, hogy mi magunk is átéltünk már veszteséget.

Ennek kapcsán a következő kommunikációs csapdalehetőség, ha „versenyre” kelünk a gyászolóval, és megpróbáljuk felhívni a figyelmét arra, hogy mi magunk vagy bárki más az övénél komolyabb veszteséget szenvedett el („Azért mégiscsak egy kutya volt. Amikor az édesanyám halt meg, akkor én…”). Valószínűleg a hasonló megjegyzések hátterében is a vigasztalás szándéka áll: a veszteség újrakeretezésével való próbálkozás a fájdalom enyhítése érdekében. Ahogy azonban korábban említettem már, mindez könnyen a gyászoló érzelmi állapota elbagatellizálásának, meg nem értésének tűnhet, ezért inkább működik afféle kommunikációs sorompóként, mint az érzések, gondolatok megosztására való biztatásként. A beszélgetés felajánlásán túl a részvét kinyilvánításakor érdemes megkérdezni a gyászolót arról is, hogy neki magának mire volna szüksége. Carolina Setterwall Reméljük a legjobbakat! című önéletrajzi regényében például a férjét váratlanul elveszítő kisgyermekes anyát támogatja rendkívül hatékonyan a baráti társasága. Carolina nyíltan kifejezett, illetve számos, ki nem mondott szükségletére érzékenyen és rugalmasan reagálva megszervezik, hogy valaki mindig legyen mellette éjszakánként, intézzék a házimunkát, a bevásárlást, biztosítsák a gyermekfelügyeletet, amikor az szükséges és így tovább.

A bátorítás kifejezéséhez visszatérve: ahogy a gyászoló személyéhez igazodunk az érzelmi állapotának rugalmas követésekor, úgy természetesen az ő világképéhez kell alkalmazkodnunk a vigasznyújtás tartalmában is. Nem szabad a gyász határhelyzetét, a gyászoló sebezhetőségét és kiszolgáltatottságát felhasználnunk arra, hogy a saját elképzeléseinkről meggyőzzük őt. Mindez nem csupán a vallási vagy spirituális hiedelmeinkkel kapcsolatban lehet igaz („Most már jobb neki Istennél”), hanem az általunk tudományosnak tartott „igazságok” esetén is. Gondolhatjuk például azt, hogy az elhunyt nem foglalkozott a „traumái feldolgozásával”, de valószínűleg nem ez a megfelelő időpont a veszteséget a keresztény világkép felől értelmező barátunk vélekedéseinek megváltoztatására – még akkor sem, ha ebben az esetben is alapvetően a jó szándék és a vigasznyújtás vezérel.

Végezetül, fontos szem előtt tartanunk a gyászolók hullámzó érzelmi állapotát is. Előfordulhat, hogy egy vigasztalónak szánt megjegyzésünkre kontrollálatlan dühkitöréssel reagál valaki. Fontos azonban tisztáznunk önmagunk előtt is, hogy a harag a gyász folyamatának természetes eleme, továbbá, hogy az őszinte odafordulásunk, a vigasznyújtás szándéka alapvetően fontosabb, mint az esetleg valóban szerencsétlen megfogalmazás. Nincsenek tökéletes részvétmondatok, ahogy nincsenek jóvátehetetlen hibázások sem. A legfontosabb, hogy a sutaságtól és a kényelmetlen kommunikációs helyzetekről való
szorongásunk ne írja felül a másikkal való hiteles és támogató együttlét iránti elkötelezettségünket.

Fiath Titanilla, gyászkísérő, klinikai szakpszichológus