Két éve hunyt el nagytatám. Nagyon szerettem őt, jó viszonyban voltunk. A mindennapjaim része volt, mivel minden nap láttam, mert ugyanabban a házban éltünk.

Emlékszem mennyire szeretett engem… Mindig ő hozott haza az óvodából, elvitt a mezőre virágot szedni. Az ibolya volt a kedvenc virága. Szeretett történeteket mondani nekem. Minden mesét ,,Az én legénykoromban…” bevezető szöveggel kezdett. Emlékszem, mindig olyan szívesen hallgattam.

Egy nap rosszul lett… Egy májbetegség miatt ágyba került. Reméltem és bíztam abban, hogy talpra áll, de tudtam a lelkem legmélyén, hogy nem fog…

Nyolc hónapig feküdt. Minden este meglátogattam… Sokat mesélt a családfánkról, mindig mondta:,, Jegyezd meg jól, mert lehet hogy pár nap múlva nem lesz ki elmesélje”. Ettől mindig megrémültem, féltem… Milyen lenne nélküle? Mi lenne velem?…

Egy nap elmentünk a húgommal néhány napra a nagynénénkhez. Mamám búcsúzóul egy mondatot mondott nekünk: ,,Ha meghal gyertek haza a temetésre!” Ez még jobban megrémített… S láttam mamám arcán, hogy ő is nehezen mondja ki ezeket a szavakat. Bementem, hogy elköszönjek tatámtól. Annyit mondott, hogy: ,,Vigyázzatok magatokra, szerettelek titeket, s mindig szeretni foglak!” Nem egyszer említette azt is hogy: ,,Én már nem érem meg a 71. születésnapomat…” Nem gondoltam komolyan, amit nekem mondott, de most azt kívánom, bár úgy gondoltam volna. Elmentem mégis nénjémékhez… Úgy volt, hogy két hétig maradunk. Mikor haza kellett volna menni, édesanyám mindig kitalált valami kifogást, nem tudtam miért. Pár nappal később jött be nénjém hozzám, s közölte velem, hogy nagytatám meghalt. Abban a pillanatban olyan fájdalmat éreztem belül, mint még soha. Összeállt a kép bennem: a szüleim nem akarták, hogy hazamenjek, hogy ne legyek otthon, mikor meghal tatám. Tehát ők tudatosan tették ezt!

Peregtek a könnyeim, s bebújtam az ágyba, a takaró alá, mintha az megmentene a sírástól. Visszagondoltam az utolsó mondatára, amit hozzánk intézett: ,,Szerettelek titeket, s mindig szeretni foglak!” És csak sírtam… Nem tudtam elképzelni, hogy milyen nélküle! Üres udvar, üres emlékek…

Haza kellett menni a temetésre és a virasztóba. Otthon, mikor a kapun beléptem, felidéztem az emlékeimet. Mennyit foglalkozott velem és mennyire szeretett! Sosem tudtam meghálálni, s már nem is fogom tudni…

Otthon minden olyan kietlen, üres volt. Mondjuk, ezen annyira nem lepődtem meg… Édesapám nem szólt napokig, csak ha kérdezték. Mamám csak sírt, én pedig magamat okoltam, hogy miért nem figyeltem eléggé, miért nem gondoltam az utazás előtt erre… Ha még egyszer találkozhatnék vele… Csak egy nap erejéig!

Eljött a temetés napja is. A pap prédikációja mindenkit megsíratott, de én „örömöm” leltem benne. A pap arról prédikált, hogy biztos mindenki sajnálja őt, de el kell hinni, hogy jobb helyen van, mint ez a hely, ahol élünk. Arról beszélt, hogy lelke békében pihen, s többé nem érez fájdalmat. Ez – valamiért – megnyugtató volt számomra .

A temetés lejárt, eltelt pár nap, s ahogy a családom (szemmel láthatóan) kezdett megnyugodni, én annál inkább kezdtem magamba szállni… Sokszor láttam álmomban. Mikor felébredtem, nem tudtam felfogni, hogy nincs már. Olyan csendes, üres volt nélküle minden. Végül rájöttem, hogy abba kell hagynom, mert a sok stressz kihathat az egészségemre is. Próbálkoztam, de nem sikerült. A gondolataim próbáltam elrendezni, s ezért újramondtam a pap beszédét, amely megragadott engem: „Jobb helyen van, pihen, nem szenved.” S ezzel a tudattal néhány hét után valamennyire megnyugodtam, de még mindig éreztem valami nyomást magamon.

Egy év múlva édesanyámnak elmondtam azokat a dolgokat, amelyek nem hagytak nyugodni tatám halála óta. És egy olyan súly esett le rólam, hogy az hihetetlen! Megnyugodtam, beletörődtem az egészbe, s most már tudom, jó helyen van ott fenn. Legalább nem szenved… Biztos vagyok benne, hogy most is figyel fentről, s próbálok úgy cselekedni, hogy büszke lehessen rám. Sokszor most is magam mellé képzelem őt, mikor virágot szedek, vagy ha átmegyek mamámhoz, s ha az ő szobájában vagyok. Remélem látja, amit ide írok: „Szerettelek mindig, s szeretni is foglak, mint te engem! Nagyon hálás vagyok mindenért!”