Tik-Tak.

Telik az idő.

Tik-Tak.

Gyorsan múlik.

Tik-tak-tikk-takk

Az óra mutatóira nézek. Csak kattogva forognak a saját tengelyük körül.

A szobát csak ez tölti be, és ennek hangos zaja.

Tik-Tak.

Most megállt. A szobában mindenki csöndben figyelt. Csak halk szuszogásokat lehetett hallani. De nekem még a lélegzetem is alább maradt. Feléd fordulok.

Látlak meghalni.

Tikk-takk.

Az idő újra tovább megy, de én a múltban ragadtam. Mindenki tovább lépett, csak én maradtam egymagamban.

Tik-tak.

Az idő újra megáll. És tudtam ma látlak utoljára talán.

Ma van a temetés napja. Bárcsak ez meg se történt volna.

Kiléptem a házból. Az agyon használt, imádott, fekete sportcipőmben, a fekete farmeromban és a nagy téli kabátomban.

Meg se szólaltam, csak néztem előre. Előbb vagy utóbb túl leszek rajta.

Előre léptem párat.

Tik-tak.

Az idő újra lépett párat.

Némán állok a rokonokkal szemben, és hallgatom halk beszélgetésüket. Ki ez a néni? Ki ez az úr? Miért ismernek, mikor én azt se tudom, kik ők? De ez most mind nem fontos. Ők mind nem fontosak. Némán hallgatom, ahogy egy fekete, rövid hajú, középkorú hölgy apukámmal beszélget. Fogalmam nincsen ki ő. A hölgy a családjáról beszél, apa csak némán hallgatja, és bólogat, de érzem, hogy a maszk alatt a szája unalomra görbül. Ez a nő mennyit tud már beszélni?

Elfordulok, most anyára nézek, a barnás szőkés haja, mint mindig, most is összekötve lógott le a hátán. Kabátja stílusos, de letisztult, fekete anyagból van, mint az enyém. Anya csak beszélt, valami felnőtt dolog lehetett, mert én az egészet nem értettem. Végül a korom béli gyerekekre nézek. Mindenki mosolyogva, zsebre dugott kézzel beszélget a másikkal.

Egyedül a bátyám az, aki csöndben csak hallgat. És néz a messzeségbe, mint én.

Tik-Tak-tikk-takk.

A csevegés elillan, mindenki csöndben figyel, majd megindulunk együtt a kőcsipkés ódon fal mentén a templomba.

Tik-Tak-tikk-takk.

Az idő megint ugrott egyet. És én szintén csak elvesztve figyelek. A pap imát mond, és hangosan nyel, biztos neki is nehéz lehet.

Tik-tak-tikk-takk-TIKK.

Ütött az óra! Eljött utolsó találkozásunk.

Hevesen pislogok, hogy ne sírjam el magam, de végül a könnytenger utat keres magának. És szép lassan végigfolyik pirosló arcomon. A hideg kézzel fogható volt, vágni lehetett volna. Hiába álltam a kőcsipkés ódon fal mellett, így is bejön a cúgos szél. Ez ma a gyász napja, látja ezt a tavaszi időjárás is.

Amint megszólalnak: -Elkísérünk utolsó utadra!

A szél nagyot fújtat, és belekap a hajamba.

Felnézek az égre és a nap mosolyog vissza rám. Hiába is van hideg, hiába fúj a szél, a nap mégis itt motoszkál.

Tik-tak-tikk-takk.

A kőcsipkés ódon falról leválik egy aprócska darabka. A fejemre esik, én pedig a helyére kapok. Áuu! – ez fájt, de a szívem annál inkább.

Mert ma láthatlak utoljára.

TIK-TAK-TIKK-TAKK.

Egyre hangosabban hallom. A fülem sípol a csendben hangosan kattogó hangtól. A lábam fázik, a könnyem folyik. Te pedig a föld alá kerültél egy pillantás alatt.

Tik-Tak-tikk-takk.

A temetésnek vége! Én ismét elsétálok a kőcsipkés ódon fal mellett. Ide a lábam többé be nem teszem!

Tik-Tak-tikk-takk.

Tovább kell lépnem, mert holnap már újra iskola, és figyelnem kell minden pillanatra.

Tik-Tak-tikk-takk.

Te már örökké eltűntél, én pedig sosem feledem, amit tettél.

TIK-TAK-TIKK-TAKK

Vége a napnak. De a kőcsipkés ódon fal és a mai nap örökre az eszemben marad.