Megint arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy verejtékben úszom, a szívem a torkomban dobog és csontjaimban érzem a hideget. Kis Farkas vagyok, a cseroki törzs tagja. Őseim szelleme figyelmeztetni akar valamilyen közelgő veszélyre. Nem látok tisztán, mert folyton felébredek mielőtt átadhatnák az üzenetüket. Fogalmam sincs kivel beszélhetném meg ezeket a látomásokat és az azokkal kapcsolatos érzéseimet anélkül, hogy gyávának tűnnék és ezzel szégyent hoznék apámra, Száguldó Nyílra. Népem sokat szenvedett az elmúlt évek során. Földjeinkről elüldöztek bennünket és rezervátumokba kényszerítettek. Andrew Jackson amerikai elnök időről-időre elküldi hozzánk őrjáratait „vendégségbe”, de mi mindnyájan tisztában vagyunk vele, csak ellenőriztetni, szemmel tartani akarja az indián őslakosokat. Nagyapám a törzs vezére, Tiszta Felhő szerint holnapra várható a „vendégek” érkezése. Gondoltam, megosztom vele az ezzel  kapcsolatos aggodalmaimat.

– Nagypapa! Nem tetszik ez nekem.
– Mi zavar téged Kis Farkas?
– Rosszat érzek. Nem örülök annak, hogy akkor érkeznek ide az amerikaiak, amikor az apám és a többi férfi éppen vadászaton van. Arról nem beszélve, hogy még az éhínség és a járványok is gyötörnek bennünket.
– Ne aggódj emiatt. Majd felhúzzuk az amerikai zászlót és a fehér lobogót, és ezért a békeszerződés értelmében nem bántanak bennünket. Azt pedig tudod jól, hogy őseink szellemei mindig velünk vannak, akármilyen keserves is a helyzetünk. Ők majd ismét termékennyé teszik leégetett szárazföldjeinket, életre keltik meggyilkolt bölényeinket és elüldözik a minket kínzó betegségeket. Inkább menj, készülj fel illendően a küldöttség fogadására!

Otthagytam nagyapámat, de eszembe jutott apám kérése, miszerint vigyázzak a bölcs, de idős nagyapámra és óvjam az otthon maradt nőket és gyerekeket. Felkerestem társaimat és felkészültünk a védelemre is. Hajnalban Sasszem, a felderítőnk rázott fel félálomból, és így szólt hozzám:

– Kihallgattam a közelben táborozó csapat őrszemeinek beszélgetését és már biztos, hogy mészárlásra készülnek. Néhány óra múlva itt is lesznek.
-Túl későn szólsz! Mi tartott ilyen sokáig?
– Csak most tudtam biztonságban elhagyni a rejtekhelyemet. Ha felfedeznek, sose hoztam volna el neked a hírt.
– Riaszd a többieket, hogy álljanak készen, én meg közlöm nagyapámmal!

Nagyapám sajnos nem hitt nekem. Megtiltotta, hogy erről beszéljek, arra kért, ne keltsek pánikot. A távolban porfelhő jelezte a lovas egység érkezését. Nagyapám a kapuhoz sétált. Mosolygó arccal emelte köszöntésre a kezét, de a következő pillanatban holtan esett össze. Ezzel kezdetét vette a népirtás. A fejvesztve menekülő nőket hátulról agyonlőtték, a sátrakban megbúvókat kardélre hányták, szuronnyal szíven és torkon szúrták, a védtelen gyerekeket megskalpolták vagy fogságba ejtették. Meglepődtek, amikor ellenállásba ütköztek és néhányukat mi is a halálba segítettük. Patakokban folyt a vér, velőtrázó sikolyok és csatakiáltások hangja szállt a szélben. Sebesen suhantak a levegőben a töltények, nyilak és tomahawkok. Sokan félholtan, a földön heverve fuldokoltak a porban. Maroknyi csapatunknak esélye sem volt a már-már rémisztő méreteket öltő és jól felfegyverkezett túlerővel szemben. Néhányunknak sikerült elmenekülni, köztük nekem is. Könnyen szemmel néztük a felszálló füstöt, ahogy otthonunk és halottaink a tűz martalékává vállnak.

Bosszút esküdve elindultunk megkeresni apámékat. Pár embert próbáló nap után végül megtaláltuk őket. Elborzadva hallgatták beszámolónkat a rezervátumban történekről. Tanácskozni kezdtünk. Végül elhatároztuk, hogy inkább a dicső halált választjuk, mint a szeretteink nélküli életet. Arcunkra harci díszeket festve megkezdtük bosszúhadjáratunkat. A gyilkosok nyomába eredtünk. Utolértük őket és megütköztünk velük. Engem fejbevágtak egy puskával, amitől elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, már csak halottakat láttam magam körül. Érzem, hogy lelkem elhagyni készül testemet és csatlakozik a többiekhez az égi vadászmezőn.