Majdnem minden gyerek életében fontos szerepet töltenek be a nagyszülők. Velük nőnek fel, tőlük tanulnak meg bizonyos dolgokat és ezáltal egyfajta kötődés alakul ki köztük. Ez velem sem volt másképp. A nagytatámmal nagyon jó kapcsolatom volt. Mikor kisebb voltam állandóan együtt játszottunk, énekeltünk, volt, hogy kisebb ajándékokkal lepett meg, én pedig mindig nagyon vártam azt, hogy végre mehessek hozzá.
Sajnos, sok időt nem tölthettem vele, ugyanis tíz évvel ezelőtt agydaganatot állapítottak meg nála az orvosok, melyet műteni kellett. Én akkor még négy évesen nem igazán tudtam felfogni mi történik körülöttem… Annyit tudtam, hogy nagyapa kórházban van és várni kell. Kétségbe voltam esve és állandóan arra gondoltam, hogy mi lesz, ha többet nem nem jön ki onnan? Szerencsére, ez nem így történt. Az első műtét után minden rendben volt, tata is jobban lett és visszaállt az élet a régi kerékvágásba.
Amikor azonban újra elmentek vizsgálatra, kiderült, hogy a daganat kiújult és újra műteni kell. Mivel mindenki nagyon zaklatott lett a hír hallatán, én is kezdtem igazán rosszul érezni magam és egyre inkább aggódtam miatta. A második műtétet is túlélte, viszont itt már végleg elpattant valami. Hónapról hónapra, évről évre legyengült és folyamatosan épült le az agya is. Annyira rossz lett az állapota, hogy már anyut, sőt mamát sem ismerte meg, viszont engem egyes-egyedül mindig felismert és mindenre emlékezett, amit együtt csináltunk régen. Ez olykor könnyeket csalt a szemembe, láttam azt, ahogyan egyre rosszabb és rosszabb állapotba kerül és nincs mit tenni, csak elfogadni és együtt élni a gondolattal, hogy soha nem lesz már olyan mint volt régen.
Ez így ment nyolc éven keresztül…
Két évvel ezelőtt, egy este valami megváltozott és egy dolgot soha nem tudok megbocsátani magamnak… Valaki kopogtatott az ajtón és benyitott. Az unokatestvérem volt, azt mondta, hogy anyut keresi. Anyu pedig pár perc múlva el is ment. Ezalatt én ültem a szobámban és a telefonomat bújtam, ahelyett, hogy megnéztem volna mi történt. Egy óra elteltével kezdett bosszantó lenni, hogy anyu még mindig nincs itthon. Megkérdeztem aput, hogy miért ment el, mire ő azt mondta, hogy „tata nincs jól és át kellett menjen hozzá”. Nem ez volt az első eset, amikor tata rosszabbul érezte magát, ezért túl sok figyelmet nem szenteltem ennek.
Mivel nagyon későn feküdtem le, reggel még álmosan átbaktattam anyuhoz és tata iránt érdeklődtem. Azt mondta, hogy „hívtak mentőt, de nem volt már rá szükség…” Ekkor arra gondoltam, hogy bizonyára jobban lett és nem kellett bevinni. De, azért visszakérdeztem. És ekkor tudtam meg, hogy meghalt… Megállt bennem az ütő… Ezt nem hiszem el… Ez csak egy rossz álom! De sajnos nem volt az… Az ezt követő napok teljesen egybe mosódtak … Arra emlékszem, hogy mindenki a sajnálatát fejezte ki, részvétet kívánt és a családtagokon is látszott, hogy mindenki túl szeretne lenni a temetés napján, hogy majd elfelejthessék az egészet és éljék tovább az életüket.
Általában ilyenkor az emberek arra szoktak gondolni, hogy amikor van egy családi ünnep vagy egy bármilyen nagyobb rendezvény, akkor fogjuk igazán érezni az elvesztett személy hiányát, pedig nem így van… A hétköznapi, megszokott dolgok egyszeri eltünésével érezzük igazán azt, hogy mennyire fontos szerepet játszott az életünkben és, hogy mennyire visszapörgetnénk csak egy napra is az életet, hogy legalább még egyszer szólhassunk hozzá…
Most már hiába gondolom azt, hogy átmegyek tatához és majd beszélgetünk, hiába akarom megölelni, hiába akarom elmondani neki, hogy valójában mennyire is szerettem őt, mert nem lehet, nincs többet…
Nagyon sokáig emésztett a bűntudat és folyamatosan vádoltam magam amiatt, hogy nem voltam vele akkor, amikor még megtehettem volna… Inkább bámultam a telefonon valami értelmetlen videót…Ennek legyőzését egyedül kellett magamban lerendeznem… Úgy
gondoltam, hogy ha elrontottam, akkor megérdemlem azt, hogy bántson a lelkiismeretem.
Azonban egy kis idő elteltével rá kellett jönnöm, hogy ezt nem mehet így tovább, és beszéltem róla az egyik barátnőmnek, akit szintén ért ilyen tradgédia. Ez segített abban, hogy tisztábbam lássam a helyzetet. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mit tehetek még annak érdekében, hogy az önvád és a gyász fájadalmai enyhüljenek. Ha bevillant újra és újra az a nap, próbáltam arra gondolni, hogy tata sem szeretné, ha így látna, nem szeretné, hogy tönkre tegyem magam emiatt. Volt, aki azt mondta, így jobb neki, meg hogy ez az élet rendje, de ezektől semmi sem változott meg… Tisztában voltam vele, hogy így van, de nem tudtam elfogadni… Vagy talán nem is akartam, de nem volt más választás…
Tovább kell lépni, ezt kell tenni, még akkor is, ha olykor úgy érezzük, hogy fojtogat a sírás és egyszerűen úgy gondoljuk, hogy soha nem leszünk képesek teljesen túltenni magunkat rajta. Mert ez így van… Valójában soha nem lehet elfelejteni egy embert igazán, akihez ténylegesen kötődtünk. De meg kell próbálni mindent, folytatni kell az életet és együtt kell élni azzal a gondolattal, hogy már nincs, bármennyire is fáj…