Párban gyászban

A férfi és női gyász megjelenése a Vendégbabák gyászfeldolgozó csoportban

A babaelvesztést feldolgozó gyászcsoportban örömömre párok vannak többségben, így módom van közelről rácsodálkozni a férfiak és nők eltérő lelki működésére. Természetesen eddig is tudtam, mi a különbség a férfi gyász és női gyász között, de soha nem mutatkozott még meg ennyire erőteljesen számomra a két nem közti különbség, mint itt.

Anélkül, hogy megszegném a csoport titoktartási szabályait, bemutatok egy gyakori jelenséget a csoportban.

Gábor nehezményezi, hogy a felesége extrém módon érzékeny, már több hete történt a vetélés, de még mindig sír esténként, és ő hiába bíztatja, hogy nézzenek előre és ne foglalkozzanak a történtekkel. Éva, a feleség pedig ezt mondja: Igen, de Gábor meg különösen érzéketlen férfi, elkeserítő, hogy meg sem érinti a kisbabánk elvesztése, csak azt hajtogatja, hogy a jövőnkre fókuszáljunk.

Ekkor a szemben lévő házaspárnak nagyra nyílik a szeme: Ó, nahát, én meg azt hittem, csak az én feleségem ilyen hiperérzékeny! – kiált fel Tamás, mire a felesége nevetve néz a férjére: Én meg azt hittem, csak te vagy ilyen bunkó!

Rendkívül tanulságos a pároknak rápillantaniuk a többi pár érzelmi megnyilvánulásaira. Látni azt, hogy a többiek is hasonló nehézségekkel küzdenek, mint ők, segíti önmaguk és társuk megértését, ami nagyon hasznos és feszültségoldó számukra.
A férfiak egy családi gyász esetén többnyire úgy érzik, meg kell őrizniük a lelkierejüket, nem lehetnek gyengék, hiszen ezzel tudják a legnagyobb segítséget nyújtani a családnak. A várt kisbaba elvesztése esetén is ez történik, a férfi erős akar maradni, aminek következtében kevésbé mutatja ki az érzelmeit, sőt akár teljesen el is nyomja azokat. Kétségtelen tény, hogy többnyire a nő éli át mélyebben a veszteséget, hiszen ő volt szorosabb testi-lelki kapcsolatban az elveszített magzattal, az ő testében fejlődött, növekedett a kisbaba, de ez nem jelenti azt, hogy az apákat nem rázza meg a várt gyermek elvesztése. Az ő gyászuk inkább türelmetlenségben, ingerültségben jelenik meg, akár a munkahelyükön, akár otthon, de ők is megélhetik kudarcként, az apaságukba vetett hitük megingásaként.

A vetélés, vagy halvaszülést követő megterhelő élethelyzetben a párok sérülékenyebbek, feszültebbek, sőt, tudatosan, vagy tudattalanul még az is lehet, egymást hibáztatják a történtekért. Ez inkább a nőkre jellemző, akik tudattalanul is azt várnák el az erős férfitól, hogy előzze meg a tragédiát, oltalmazza őket a bajban. Bár belátják, hogy elvárásuk teljesíthetetlen, érzelmeikben mégis ennek a csalódását élik át. Nehezményezik azt is, hogy a férjüket nem viseli meg eléggé a veszteség, sőt, máris konstruktív módon a jövő felé fordulnak. A férfiak pedig nem értik a nők rettenetes érzelmi örvényeit, nem értik, miért nem csökken a fájdalmuk, miért sírnak még hetekkel, sőt hónapokkal a történtek után is, és elfelejtik átölelni a feleségüket este az ágyban, amikor hallják a csendes sírásukat. A nő siratja a kisbabáját, siratja az elveszített anyaságát, de tele van félelemmel is, hogy mi lesz ezután? Meg tud-e felelni annak az elvárásnak, hogy gyermeket szüljön? Úgy érzi, kudarcot vallott, mint anya, mint feleség, mint nő. Mindezeknek a feldolgozása nem történhet meg egyik pillanatról a másikra.


Gond lehet a szexuális élettel is. A nők vagy elutasítják azt, rettegve egy következő terhességtől, és annak következményeitől, egy esetlegesen megismétlődő gyermek elvesztéstől, vagy éppen ellenkezőleg, minden módon arra törekszenek, hogy nyomban ismét várandósak legyenek. Mondanom sem kell, ez az állandó nyomás sem kedvez a pár boldog, spontán egymásra találásának, az intimitásnak.

Ilyen nehéz krízisben kívánatos, hogy mindkét fél szabadon kifejezhesse az érzéseit, legyen az düh, fájdalom, elutasítás, vagy akár irigység, gyűlölet, hiszen ez utóbbi is gyakori. Az anyák nagy része ugyanis gyűlöletet érez kismamák, kisbabák iránt, és a bajt tetézi, hogy emiatti szégyenükben elítélik önmagukat, bűntudat gyötri őket. Ha nyíltan beszélhetnek egymással erről, és minden egyéb érzelemről, könnyebben elindulhat a megbékélés folyamata. Mindkét félnek nagyobb türelemmel és elfogadással kell tehát lennie a másik iránt.

A cikkben leírt általános jelenségek természetesen nem minden párra jellemzőek, sőt, egyre többször hallom a nőktől, hogy a párjuk hozzájuk hasonlóan megéli a veszteség fájdalmát, ki tudja fejezni érzelmeit és képesek egymást kölcsönösen támogatni. Ha sikerül az őszinteséget, nyílt kommunikációt fenntartani, a nő és a férfi valódi támaszai lehetnek egymásnak, és esély van arra is, hogy a veszteség feldolgozása után még szorosabbá válik az összetartozásuk, mint korábban volt.

Singer Magdolna

2024 június 28.