A pedagógusok munkájuk során kísérik a gyerekek mindennapjait, a fejlődésüket, a nehézségeiket, a kapcsolataik, a terveik alakulását. Az élet, mostanában sajnos egyre gyakrabban hozza azt is, hogy a gyermekek, az iskolai közösségek veszteségei, gyásza is az iskolai élet látható vagy épp láthatatlan része. 

Az alábbi beszélgetésben egy középiskolai osztályfőnök vállalta, hogy nyíltan beszél egy iskolai tragédia tapasztalatairól, saját megéléseiről, megtöri a tabut. Ahogyan a beszélgetés végén is kiemeli: “de lehet róla beszélni, és az erőt adhat!” Ehhez pedig elengedhetetlen az oktatási intézményekben dolgozó pedagógusok, szakemberek támogatása.

Osztályfőnökként átélte azt, amit soha nem gondolt. Amitől sokan félnek gyermekkel foglalkozó nevelők, pedagógusok, különösen a járványhelyzet alatt gyakran hangsúlyozott, rossz mentális állapotban lévő gyermekek, serdülők mindennapjainak kísérőjeként.

Egy napon telefonhívást kapott, amelyben arról tájékoztatták, hogy néhány napja már hiányzó diákja öngyilkos lett. Borzalom, hihetetlen, döbbenet.

Megtörténik. A hozzátartozók, a gyerekek, az iskola védelmében a hétköznapokban sokszor nem is értesülünk róla, hány iskola, hány osztályközösség érintett.

A Napfogyatkozás Egyesületben végzett munkánk során a hozzánk forduló, segítséget kérő iskolák, pedagógusok, iskolapszichológusok vagy éppen szülők révén találkozunk ezzel a szomorú valósággal. Az öngyilkossági kísérletek, más pszichés problémák, evészavarok, pánikrohamok, depresszió, szorongás megjelenése az órákon, az osztályközösségben ma már sajnos nagyon sok pedagógus gyakorlatában előfordul. Az oktatási intézmények dolgozói testközelben érzik a már idézett, mindenütt olvasható valóságot: Gyermekeink mentális egészsége nagyon rossz állapotban van.

Ugyanakkor egy pedagógus sem tanul az egyetemen arról, milyen módon tud jelen lenni ezekben a helyzetekben, miként segítheti az osztályát, az egyes gyermekeket, illetve miként egyensúlyozzon a feladatai, a gyermekek nehézségei és a saját veszteségei között. Sokszor arról sem tudnak, honnan és milyen segítséget kaphatnak.

Öngyilkosság esetén nemcsak az iskolákban, mindenütt sokkal inkább megfigyelhető a tabu, a szégyen, a tehetetlenség, az elviselhetetlenség nagy foka miatt az elhallgatás, az elzárkózás, a bedobozolás. Ilyenkor pedig minden résztvevő, érintett egyedül marad.

A fenti osztályfőnök segítséget kért és kapott, melynek következtében ma már tud mesélni a történtekről, reflektál a megélt nehézségekre, segít megtörni a fent említett hallgatást, hogy másokhoz is eljusson, a tragédia néha sajnos megtörténik, de nincsenek egyedül, és kérhetnek, kaphatnak segítséget.

Mi segített nektek az első napokban?

“Az első órákban is nagyon sokat segített, hogy a kollégák mellettem voltak. Az egyik kollégámmal elmondtuk szinte rögtön a gyerekeknek, hogy mi történt. Az osztályteremben egyek és egyenlők voltunk, nem tanár és diák. Sírtunk, hallgattunk, próbáltuk összerakni a történtek darabjait.

A másik támaszt a mellettünk álló szakemberek jelentették. Ők adták a biztonságot, azzal, hogy nekik ez a szakmájuk. Meghallgattak minket, segítettek meghozni az első napok döntéseit, bementek az osztályba, beszéltek ők is a gyerekekkel. 

Fontos volt ez a ráhagyatkozás. Az, hogy amikor én nem tudtam fizikálisan vagy érzelmileg a gyerekek mellett lenni, akkor van valaki, aki ott tud lenni velük. Akikhez mindannyian fordulhattunk. Aki elbírja, és tudja, mire van szükségük.”

Az információkra, a csendes együttlétre, az ölelésre. A haláleseti veszteségekkor fontosak a beszélgetések, az együttlét, a miértek sorolása, az hogy kimondható legyen, senki sem érti, nincs mit tenni, félünk és féltjük egymást.

“Az iskola rugalmas hozzáállása is kellett. Magunk dönthettünk az elkövetkező napokról. Fokozottan figyeltünk egymásra. Ránk bízták, milyen órát tartunk meg, mit csinálunk a meg nem tartott órákon. Mindnyájunknak fontos volt a csendes együttlét vagy a beszélgetés, és az első napokban, ha tanulni és tanítani nem is tudtunk, kifejeztük, hogy minden érzelmi reakciót megértünk, elfogadunk egymástól ebben a helyzetben. A tragédia harmadnapján a gyerekek kezdeményezésére az iskola minden tanulója és dolgozója megemlékezhetett, mécsest gyújthatott az osztályteremben. Emlékezett és kifejezte együttérzését az osztálynak. Az iskolarádióban pedig felolvasták a gyerekek az általuk írt búcsúzó sorokat, verset, zenét választottak. Néhány diáknak éppen az adott erőt, hogy ezzel a megemlékezéssel az osztály- és az iskolaközösséghez fordulhatott, előttük fogalmazhatta meg a búcsúját.”

Annak a közös rituáléi, melyek jelzik, hogy valaki meghalt, hogy van mód a búcsú, a részvét kifejezésére, az egész iskolának fontos. Az, hogy valaki már nincs közöttünk, nem érzi a másnapi napfényt a bőrén, mindenkit érint, megrendít. Ebben mindenkinek más segít. Ezért jó, ha kint a fekete zászló, a bejáratnál mécses ég, mellette virágok vagy fénykép, az ő zenéit hallgatjuk, vagy megállhatunk a padja előtt egy pillanatra.

Öngyilkosság esetén mindenkiben ott a kérdés: Miért? Észrevehettem volna? Tehettünk volna valamit? Különösen fontos, hogy a gyerekek kifejezhessék ezeket a gondolataikat, választ kapjanak a felnőttektől, szakemberektől. Ehhez bátorság, nyitottság kell a felnőttektől is.

Ti tudtatok ezekről a kérdésekről beszélni a gyerekekkel?

“Azokban a napokban természetesen sokan feltették a kérdést. A szakemberektől is kaptak a gyerekek információkat az öngyilkosságról. A későbbiekben pedig nálunk ezekről a kérdésekről kisebb-nagyobb csoportokban, négyszemközti beszélgetésekben esett szó.”

Más iskolákban kiscsoportos foglalkozást tartottunk az iskolapszichológussal közösen az egyesület munkatársaként. A gyerekeknek, a szülőknek, a kollégáknak is tudniuk kell arról, mire számíthatnak a gyászfolyamatban, hogyan segíthetnek egymásnak, melyek azok a figyelmeztető jelek, amikor segítséget kell kérni. Fontos, hogy tudják, kérhetnek segítséget, és azt is, hogy hová fordulhatnak.

Az érintett környezet támogatása, a szakszerű segítség a kölcsönösen nyitott kommunikáció esetén jöhet létre. Találkoztál-e ebben akadályokkal?

“A szülői közösség is támogató volt, összezártunk, együtt figyeltünk a gyerekekre. Ugyanakkor az első napokban nehézséget okozott, hogy a rendőrségi eljárás miatt csak napokkal később lett hivatalosan kimondva az öngyilkosság ténye, és arra is törekedtünk, hogy elkerüljük a túlzott nyilvánosságot.”

Sajnos arra is gyakran van példa, hogy a médiában szenzációként kezelik a serdülő öngyilkosságát, ennek kapcsán az érintetteknek az idegenek ítéleteivel, hiányos ismereteken alapuló állításaival is meg kell küzdeniük. Nem egyszer a környezet hibáztatása kerül a középpontba. Ez növeli a kiszolgáltatottságot, a szégyent, a bűntudatot a gyászoló közösségben, és megakadályozza, hogy az érintett közösség, s benne mindenki a maga módján, tempójában legyen együtt a gyászával.

A rituálék kapcsán az egyik döntés, hogy ki és milyen módon vegyen részt a temetésen vagy a búcsúztatón. Fontos, hogy a gyerekeket bevonjuk a döntésbe, hogy ha szeretnének, ott lehessenek, biztonságot adó felnőttek, szülők vagy pedagógusok mellett. Nálatok hogyan történt ez?

“A családi búcsúztatón is többen ott voltak az osztályból velem együtt. Mindenki maga döntötte el, hogy el szeretne-e jönni. Beszélgettünk előtte arról, ki mitől tart, mi várható, mi mivel búcsúzunk, meddig maradunk. Felolvastuk az egyik tanítványom által írt búcsúszöveget. Érdekes volt, hogy a tragédia után egy héttel, még jóval a családi búcsúztató előtt írta ezt a levelet. Tehát egyáltalán nem kellett megbíznom őket ezzel mint valami feladattal. Spontán, a hétköznapokba való visszailleszkedéssel együtt született meg ez a szép, szinte irodalmi szépségű levél. A gyerekek elhozták a búcsúztatóra a saját órai emlékeiket, történeteiket, és szívesen el is mondták ezeket. Viszont nehéz volt számukra látni a család gyászát, és hogy úgy érezték, tőlük várják a választ a miértekre. De utána erről is tudtunk beszélni együtt.”

És mi történt utána? 

“Lassan tértünk vissza a normál hétköznapokba, de idővel újra a szokásos napi rutint éltük. Ebben a csendesebb, egyénileg különböző folyamatban is fontos volt a gyerekeknek és nekem is a kollégák érzékenysége, rugalmas, támogató jelenléte. A következő tanévben megnőtt az osztály számára a csapatépítő, összekapcsoló iskolai programok jelentősége. Sokan az iskolában vagy iskolán kívül szakemberi segítséget kértek, nem is feltétlenül a gyászuk kapcsán, hanem amiatt, ahogyan ez az esemény más élethelyzetekre hatott. Önismereti alkalmakon dolgoztak áttételesen is a történtekkel, a hirtelen véget ért gyermekkor következményeivel. Az, hogy a társuk halála a gimnáziumi éveiknek része volt és maradt, megjelent abban, hogy egyértelmű volt a közös döntés, hogy ő is rajta lesz az osztálytablón. Az, hogy a búcsú, egyfajta lezárás megtörtént, az pedig abban is megmutatkozott, hogy teljesen hétköznapi módon tudtak viszont arról vitatkozni, milyen fényképpel és hol legyen majd.”

Miben változtatott meg téged személyesen, amin átmentél?

“A tragédiát követő napokban, hónapokban nyitottabb, spontánabb, elfogadóbb lettem. Az, hogy egy ilyen tragédia megtörténhet, erre tanított engem, és ez a változás a mai napig megmaradt. Azt veszem észre, hogy az óráimon, a gyerekekkel kevesebb a tabu. Spontán módon előkerülnek a nehézségeik, a kételyeik, beszélgetünk a halálról és az öngyilkosságról is. Van, amikor egy-egy témakör, például József Attila kapcsán tudatosan tervezek is ezzel. Nyíltan beszélgetünk, és a közös gondolatokat felhasználjuk a tanulásunkban. Egyes diákok ilyenkor jobban megnyílnak, és meg tudom őket hallgatni, és abban támogatom őket, hogy szakemberi segítséget kapjanak. Ez a tapasztalat segített akkor is, amikor a járványban elveszítettük egy kollégánkat. Fontosnak tartottam, és meg is tudtam valósítani, hogy beszélgetünk a gyerekekkel erről, és a gyerekek érzik, megadjuk a méltóságot az embernek és a halálának, nincs hallgatás, elhallgatás. Együtt éltük meg ezt, ami segített nekik és nekem is a veszteség elfogadásában.”

Mit gondolsz a diákok veszteségekhez való viszonyáról az elmúlt időszak tükrében?

“Azt gondolom, hogy a veszteségekről, a megrázóbb, de a mindennapi nehézségekről való nyílt, őszinte beszélgetésekre is nagy szüksége van a tanítványainknak. A mindennapi kudarcok, egy rosszabb osztályzat vagy egy kapcsolati csalódás elviselése is nehézséget okoz számukra, nem tudják megélni, nincsenek eszközeik. Saját magukról mondják jó pár éve, hogy az ő generációjuknak a jellemzője a mentális gyengeség. Ha nyitottan kommunikálunk velük, ha nincs tabu, ha elfogadás van bennünk, az segíthet. Hiszen a halál, vagy a másik megbántása visszavonhatatlan, sokszor kegyetlen. De lehet róla beszélni, és ez erőt adhat.”

Szabó Márta, coach, gyászkísérő, pedagógus