A szociális területen dolgozók munkájuk során rendszeresen találkoznak veszteségekkel, gyásszal. Kovács Orsi fiatal, motivált és elhivatott szociális munkásként szerhasználókkal, majd jelenleg a hajléktalanellátásban dolgozik. Az interjúban betekintést enged a hétköznapok kihívásaiba és felemelő pillanataiba. Láthatjuk, hogy mennyire elengedhetetlen a lelki támogatás, és a veszteségek feldolgozása a szociális területen dolgozók számára. 

A közvetlen hangulatú beszélgetésünkben személyes megéléseit is megosztja az olvasókkal, 

NE: Mikor kezdődött a szociális munka iránti érdeklődésed? 

K. Orsi: Először egy barátomtól hallottam a szociológiáról, elkezdett nagyon érdekelni, mindenfélét elolvastam majd szociálpolitika szakon kezdtem el az egyetemet  Kezdetben nagyon élveztem az egyetemi közeget, de egy idő után elkezdett zavarni, hogy túl elméleti, úgy éreztem én ezt akarom látni. Akarom látni is azt, amiről az egyetemen elméletben tanulunk, hogy néz ez ki.

Egy csoporttársam aki szociális munkás is volt, önkénteskedett egy budapesti tűcsereprogramban, és invitált, hogy tartsak vele, Odamentem és azonnal beleszerettem abba, ami ott fogadott. A hely, egy ártalomcsökkentő klub volt, egy kis pincében a Balázs Béla utcában. A vezető nagyon közvetlen volt, a tér berendezése meg olyan volt mint egy nagyon otthonos, kuckós bahia sátor. Hát ebből az lett, hogy 17 évre ott ragadtam ebben a világban és az olyan alacsony küszöbű ellátásokban mint pl. a tűcsere. Kezdetben önkéntesként majd szociális munkásként.

Mindent szerettem abban helyben, ahova először megérkeztem, imádtam. Nagyon sok pozitív visszajelzést és támogatást kaptam már önkéntesként is, aztán 2005-ben fel is vettek főállásba, mint szociális munkást. Hát így kezdődött. Közben sok minden változott, munkatársak jöttek-mentek maga a tűcsere program is többször költözött egyik kerületből a másikba. Én leginkább a 8. kerületben éreztem azt, hogy a helyemen vagyok. A Gettóban. 

Amikor elkezdtük itt a munkát, az eleje az nagyon nehéz volt nekem. Egy kultúrsokk volt tulajdonképpen. A kis kuckós, kislétszámú csendes beszélgetős hangulathoz képest itt megrohamoztak bennünket a kliensek, kellett idő, hogy megszokjuk egymást. 

Közben rengeteget tanultam és kialakult a kölcsönös tisztelet és a bizalom köztünk és a helyi ügyfeleink között. Na ezen a ponton éreztem azt, hogy én ezt akarom csinálni, innen akarok nyugdíjba menni és hogy munkám a szerelmem. 

Ahogy mondtad megfogott a szociális munka annak ellenére, hogy sokszor nehéznek érezted. Mit jelent számodra, mit hozott az életedbe , hogy szociális munkás vagy?

Amikor a tűcserében dolgoztam erősen az identitásom része volt a munkám, az, hogy én tűcserés vagyok. Amikor közeledett bezárás időpontja, elgondolkodtam azon, hogy ha ezt most elveszik tőlem, akkor én ki maradok utána? Ma már nem képezi ennyire az identitásom részét a munkám.  Nem csak azért mert már más helyen dolgozom, hanem mert idősödtem és fogalkoztam bizonyos önismereti kérdésekkel, így jobban szét tudom választani a munkámat és az egyéb tevékenységeimet, magánéletemet.

Szociális munkásnak lenni szakmailag azt jelenti számomra, hogy figyelembe veszem mindig, hogy az ügyfelem magától is képes egy csomó mindenre, én abban tudom támogatni, hogy megtalálja azokat az erőforrásokat magában melyek segítségével saját maga meg tudja oldani az élete nehézségeit, problémáit. De néha meg egyszerűen csak meghallgatom, sokszor nem is kell mást csinálni, csak jelen lenni és vele lenni abban, amiben van.  

Hogyan alakult a pályád? MIlyen úton kerültél kapcsolatba a hajléktalanok helyzetével, hiszen most hajláktalan szállón dolgozol?  

Már a tűcserében is nagyrészt otthontalan emberekkel foglalkoztam, tehát a hajléktalanság nem új számomra, de míg ott a szerhasználat volt a fókuszban, itt a lakhatási helyzet és annak megoldása a téma.  A szerhasználat is jelen van, de itt leginkább az alkohol. Az alkoholprobléma mindent befolyásol és elgáncsol. Bármerre is indulunk el az ügyfelekkel, munkakeresés, kapcsolatok rendezése, lakhatás, ha valakinek alkoholfüggősége van, az borít mindent. 

Mit jelentett a szociális területen a járványhelyzet? Hogyan emlékszel vissza a pandémia kezdetére? 

2020. elején elmentünk a kollégáimmal egy 2 napos szakmai elvonulásra. Már ott mondta a főnököm, hogy itt nagy baj lesz. Aztán március elején volt egy megbeszélés, ahol az intézmény vezetői tájékoztattak minket arról, hogy nagy változások lesznek, pihenjünk rá az elkövetkező időszakra, amennyire csak tudunk, mert szükség lesz az erőnkre. Én itt még nem igazán fogtam fel, hogy ez mit jelent. Március – április folyamán elengedtük az esetkezelést és a praktikus dolgokra fókuszáltunk, de még voltak éjszakai ügyeletesek. Bennem ebben az időszakban kezdett fokozódni a szorongás. Szociális munkásként itt volt ez a helyzet, és közben magánemberként is meg kellett élnem a kiszámíthatlanságot, bizonytalanságot.

A home office számunkra nem volt opció, be kellett járni. Nagyon féltettem az ügyfeleket. Nagyon szorongató érzés volt tömegközlekedési eszközre szállni és bemenni dolgozni.  Mi van, ha én viszem be fertőzést az akkor már karanténban élő emberek közé?  Nem nagyon volt az embereken még maszk, nem volt teszt meg semmi. Nem lehetett sokat tudni a fertőzés terjedéséről sem. Én igyekeztem vigyázni magamra, de a közvetlen környezetemben sem volt ez még mindenkire jellemző. Egy magánéleti történés miatt is úgy éreztem, hogy akkor most ezzel én itt egyedül vagyok.

Áprilistól már nem volt a szállón külön éjszakai ügyelet, hanem 12 órában mi, egyébként esetkezelő szociális munkások vittünk mindent éjjel és nappal. Ez nagyon – nagyon megviselt. Korábban vállaltam éjszakai ügyeletet, és bár szerettem a hangulatát, nagyon megviselt fizikailag és mentálisan is. Egy-egy éjszakai ügyelet után több napra volt szükségem,  hogy regenerálódjak.

És mivel ebben az időszakban nem csak hogy éjszaka voltam ott, hanem a 12 órázás miatt nappal is, a bioritmusom teljesen felborult. Az állandó szorongásra és bizonytalanság érzésre még rárakódott ez is. A kollégáim és én is azt vettük észre, hogy takaréklángra kapcsoltunk. A praktikus, fontos dolgokat csináltuk, de a korábban munkánk lényegét jelentő hosszú, odafigyelős segítő beszélgetésekre nem maradt kapacitásunk.

Miközben a segítő kapacitásotok ebben a helyzetben érthetően csökkent, a lakók részéről nőhetett az igény a kapcsolódásra, hiszen csak veletek találkozhattak.

Igen, és nem tudtam őket vigasztalni, támogatni nagyon. De úgy éreztem, ezt ők most nagyon érzik és értik.  A lakók közül egyébként sokakra jó hatással volt ez a karanténos időszak. Volt aki leállt a piálással, valaki bevállalta a növények gondozását, segítettek egymásnak és a közös takarításban. Figyeltek egymásra és ránk is. Megértették, hogy most tőlünk ennyi telik.

A biztonságos körülmények megteremtése. Ami akkor nagyon sokat jelenthetett számukra….

Igen.

Hogyan befolyásolta a munkatársak közötti együttműködést, munkakapcsolatot ez a nagyon intenzív helyzet? 

Nem nagyon találkoztunk, csak váltáskor, mert a lakók érdekében a kontaktus számot amennyire csak lehetett lecsökkentettük. Ez nagyon rossz volt és nagyon hiányzott a kollégákkal való találkozás. Online tartottunk teameket. Egyébként is megritkultak a személyes kapcsolódásaim, és már itt se volt ilyen nagyon. De amúgy, valahol vágytam rá, hogy másokkal találkozzam, de közben meg nem is.  Ez az egész nagyon ambivalens volt, szinte minden érzésemnek megjelent az ellentéte is. Egy nagy katyvasz volt bennem. Nem is tudok még erre az időszakra rendezetten visszaemlékezni. Szerintem ilyen átfogóan most beszélek erről először. 

Mi a legrosszabb élményed ebből az időszakból?

A legeslegrosszabb a tavalyi november volt. Ott nagyon összejöttek a dolgok. Velem is és külön  a családommal is történt tragédia, aztán egy barátommal éppen sétáltam Városligetben ebben a szürke novemberi időben és akkor hívtak a kórházból, hogy egy nagyon kedves ügyfelem, József, akiért egész héten aggódtam, meghalt. Ő a mai napig minden héten eszembe jut. Most volt a halála évfordulója. 

Mi történik halál esetén a szállón  – különösen ebben az időszakban?

Az én ügyfeleim közül még ketten haltak meg a második hullámban. A szívemhez legközelebb a József állt, de összességében rossz belegondolni, hogy 3 esetmappa maradt utánuk, amit  hogy ha jön egy ellenőrzés összerendezek, hogy legyen mit megmutatni a munkámból. Nem tudtam még rendesen őket sem elgyászolni. Tavaly év végén éreztem azt, hogy ez már túl sok is nekem. Hol is kezdjem a feldolgozást. 

És mi volt a legszívmelengetőbb élményed?

A főnököm sokszor és nagyon érzékenyen intézett hozzánk egy-két jó szót és mindig találtunk valami kis ajándékot az asztalunkon, meg vitamint. Ezek a pici dolgok nagyon sokat jelentettek nekem, megtartottak. Gondolkoztam sokszor, hogy fel kéne mondani, mert ezt nem bírom, lehet nem itt van a helyem mégsem, és ezek a gesztusok mindig visszahúztak és nagyon jól estek. Meg a lakók érzékenysége, hogy nem nyaggattak bennünket. 

Szerinted mi segített volna nektek, hogy könnyebben legyetek ebben a nehéz helyzetben?

Nekem nem sikerült elgyászolnom az ebben az időszakban felhalmozódott veszteségeket. Ha ennek lenne tere, mondjuk egy csoport, lehet az tudna segíteni abban, hogy ezek a dolgok a helyükre kerüljenek bennem.  Hogy történjen velük valami, ne csak ott szunnyadjanak mélyen, kihatva egy csomó mindenre, olyanokra is, amire nem is gondolnék. 

Az első hullám után pl. amikor visszatértünk a normál működéshez és megint lettek esetkezelések, nekem nem ment, azt vettem észre, hogy kerülöm a lakókat, és hogy nem akarok senkivel beszélgetni. 

Úgy éreztem nincs bennem annyi erő, hogy most itt mások dolgait meghallgassam. 

Ez aztán viszonylag hamar visszaállt, bár akkor azt gondoltam, hogy ez már így marad. 

Jó volna megbeszélni közösen ki, min ment át, mint egy önsegítő csoportban. Nekem az mindig segít, ha tudom, hogy más is érzett hasonlókat és nem abnormális amiket akkor éreztem, ahogy megéltem ezt az időszakot.

Az interjút készítette: Rácz Katinka

Illusztráció:

Van, hogy annyi szomorúság tud bennem lenni, hogy néha úgy képzelem: ha szét tudnám feszíteni a mellkasom, annyi fekete madár röpülne ki belőle, hogy teljesen elsötétülne az égbolt. Készítette: Kovács Orsi

TÁMOGASD INDULÓ PROGRAMUNKAT, AMELYNEK CÉLJA A PEDAGÓGUSOK ÉS SZOCIÁLIS TERÜLETEN DOLGOZÓ SZAKEMBEREK VESZTESÉGEINEK FELDOLGOZÁSA ÉS MÓDSZEREK ÁTADÁSA.
A PROGRAMRÓL TOVÁBBI INFORMÁCIÓK ITT>>>