A járványhelyzet a természeti katasztrófákhoz, társadalmi krízisekhez, háborús helyzetekhez gazdasági válságokhoz hasonlóan a korábbi életvitelünkhöz képest sok területen radikális változásokat hozott – egyéni, közösségi, társadalmi és globális szinten is. Egy kollektív trauma kellős közepén vagyunk, amelyben emberek csoportjai, közösségei olyan pszichológiai hatásnak vannak kitéve, amelynek során a megszokott megoldások kidolgozását biztosító, a működést szervező funkciók megkérdőjeleződnek. Olyan kihívásokkal találkozunk, amik messze túlmutatnak az eddigi tapasztalati mezőnkön, s így a tapasztalataink alapján felépített világképünkön. Nincsenek könnyen hozzáférhető válaszaink, így megküzdési képességünkben is elbizonytalanodunk. A megküzdési képesség időleges elvesztése és a megszokott világkép kényszerű leomlása maga a trauma. Ha ezzel megküzdünk, akkor megerősödve, tapasztaltabban, teljesebb világképpel, bölcsebb emberként, csoportként lépünk elő a túloldalt. Ha benne ragadunk ebben az állapotban, akkor beszélhetünk traumatizáltságról.
A kollektív traumát kiváltó esemény több síkon jelent kihívást;

• az aktuális szituációban történő cselekvés során – kríziskezelés;
• az elhúzódó helyzetben kialakuló dinamikákra, változásokra történő reagálás során;
• a hosszútávú hatások kezelése és tervezése során.

A trauma hatására éppen a különböző idősíkok komplex kezelésének képessége lehetetlenül el. A kollektív trauma azért jelentős, mert az egyéni memóriával ellentétben nemzedékeken és időben is tovább adódik a kollektív emlékezeten keresztül. Ezáltal az adott trauma feldolgozására kialakított, sok esetben a következő generációk számára már irreleváns mintázatok továbbélését is eredményezi. A mintázatok az egyéni megküzdés, viszonyulás mellett a csoportos, társadalmi viszonyulások szintjét is érintik.

A COVID-19 járvány az országhatárokon átívelő, globális jellege hosszú idő óta egyedülálló tapasztalat – utoljára a második világháború hozott ilyen tapasztalást. A világháborúban ellentétben itt az “ellenség” is közös, így a járványhelyzet érzelmileg az egész világon összekapcsolja az embereket a tehetetlenség, a bizonytalanság, a veszteség és a gyász élményein keresztül. Globálisan tehát mindannyian együtt vagyunk ebben a helyzetben, egyes országok és ezeken belül társadalmi csoportok ugyanakkor kiszolgáltatottabbak. Strukturális különbségek a munkaerő-piacon is tapasztalhatóak a járvány okozta krízisek mértékében, megjelenésében és az elérhető lehetőségekben.
Az egyes szektorokban eltérő a járvány okozta veszteségek mértéke. A turizmusban és a szolgáltatószektorban, valamint a kulturális területen, előadóművészként dolgozók nagy arányban vesztették el munkájukat, lehetőségeiket. A legkiszolgáltatottabb, marginalizált, szegénységben élő csoportok esetében a napi bérek elmaradása a mélyszegénység és az éhezés veszélyét jelenti.

Kollektív tapasztalat és csoportalapú realitások
A kríziskezelési időszakban azt is tapasztaljuk, hogy a válsághelyzet elhúzódik, állandósul – ahogy az elmúlt egy évben mi is tapasztalhattuk – ezért a kontrollvesztés és a korlátozott lehetőségekkel való együttélés is folyamatos tapasztalattá válik és okoz állandósuló fáradtságot, fásultságot. A veszteség és a gyász megélése szintén kollektív tapasztalatunkká vált, egyénileg és együttesen is veszteségekkel szembesülünk. A veszteség megélése az egyik legnehezebb dolog, emiatt egyénileg is igyekszünk “megúszni” ezt, és társadalmilag is tabu téma. A járványhelyzet kitörésekor még reménykedhettünk benne, hogy veszteségeink csak átmenetiek és “csak két hétnyi, csak 1 hónapnyi” stb. időt kell kibírni és visszatérhetünk a megszokott életünkhöz. A jelenleg lassan másfél éve tartó helyzet azonban már számos olyan veszteséget hozott, ami véglegesnek tekinthető és kikerülhetetlenné teszi, hogy beszéljünk róla. A gyász egyénileg, családban és közösségeinkben, így a munkakörnyezetben is megjelenik – sok cég esetében például a bérek átmeneti csökkentésétől elbocsátásokig, vagy a vállalkozás bezárásáig fajult a helyzet.

A veszteségek és a szenvedés kollektív jellege hatással vannak az munkatársakra – a munkahelyi megélést is befolyásolják. A megosztás lehetőségének azért van kulcsszerepe ebben az időszakban, mert a kollektív trauma globális és össztársadalmi folyamatainak való kitettség a csoportban, és társas környezetben egymás tapasztalatainak, megéléseinek meghallgatásával válik a tapasztalati valóság részévé. A visszacsatolások és interakciók során megosztott tapasztalatok hasonlósága és különbségei segítik az eligazodást.

Gyakran tapasztaljuk, hogy a munkahelyi egészségvédelmi programok elsősorban a szűrésekre fókuszálnak, egyre elterjedtebbek a stresszkezelést, munka és magánélet összehangolását előtérbe helyező prgramok, képzések. A járványhelyzetben a lelki egészségvédelmi programok egyre hangsúlyosabbá válnak, hiszen a munkaközösségek hatékonységa nagy mértékben függ a munkatársak lelki egészségétől. A munkafeltételek megváltozása sok esetben nem tervezett kihívásokat jelent, többek között a home office lehetősége is. Sokan nem gyakorlottak a távolságban végzett munka során kialakuló új típusú kommunikációs és konfliktus helyzetek kezelésében, amely a vezetők és a munkatársak számára is új kihívásokat jelentenek. Az egyeztetések formája, gyakorisága, félreértések tisztázása is nehezebb távolról – ennek rendszeres tudatosítása, reflektálása elengedhetetlen a vezetők és a munkatársak részéről is.
A realitások, valóságok azonban társadalmi csoportonként is különböznek. A különböző csoportalapú realitások eltérő traumák megéléséhez vezetnek, amelyhez sokszor a társadalmi szintű kommunikáció is hozzájárul azon keresztül, hogy mit hangosít ki, vagy éppen miről nem vesz tudomást. A kollektív érintettségünk valóban közös, a megélésünk azonban egyéni és közösségi szinten is nagyon különböző. Az, hogy ezekből a különböző csoportszintű (akár munkavállalói csoportok szerint is) megélésekből mi kerül bele a kollektív narratívába a csoport erőforrásaitól is függ – minél inkább marginalizált egy csoport annál kevésbé hallatszik a hangja. A járványhelyzet ezáltal új területeket és irányokat is kijelöl a társadalmi felelősségvállalás számára, amire a CSR programokkal rendelkező cégek is tudnak reflektálni.

A járvány első szakaszában sok szó esett az alapellátást biztosító, boltokban dolgozó eladók, árufeltöltők, pénztárosok munkájáról. Kiemelték, hogy mekkora biztonságot adott a társadalomban ezen alapfunkciók működtetése és felismerhetővé vált a munkájuk jelentősége. Ugyanakkor ezen munkaköröket ellátó emberek közül sokan számoltak be arról, hogy milyen nehézségeket jelentett számukra, hogy ütközőfelületként kellett a vásárlókban felhalmozódó feszültséggel szembesülniük. Traumatizáló tényező volt számukra a saját biztonságuk megteremtésének, például a távolságtartás biztosításának nehézsége. A társadalmi narratívából az érintettek saját tapasztalata hiányzik sokszor, ami felhívja a figyelmünket arra az asszimetriára, ahogy az egyes csoportok szempontjai megjelennek a társadalmi nyilvánosságban és meghatározza, milyen tapasztalatok válnak a kollektív tapasztalat részévé.

A trauma hatása a szervezeti identitásra
A kollektív trauma hatására beszűkülnek a cselekvési lehetőségek – a kríziskezelés, a válsághelyzetben folyamatosan megélt változásokra való reagálás kerül fókuszba. A megpróbáltatás a szervezetek, egyének és közösségek történetének részévé válik. A válságkezelés, a hatások felismerése, tudatosítása, és kezelése mellett elengedhetetlen, hogy reflektáljunk arra, hogyan határozza meg a trauma a közösség, a szervezet önmeghatározását – mi változott a hatására, milyen tanulságokat hozott és milyen veszteségeket élt meg?

Amennyiben ez nem történik meg, a trauma lappangva él tovább. Ebben az esetben a szervezet, vagy közösség nem a valóságnak megfelelően gondolkodik magáról, mást tart feladatának, mint amit a környezete elvár tőle, és eltávolodik azoktól a reális szükségletektől, amelyekre reagálnia kellene. Abban az esetben, ha képesek vagyunk a megrázkódtatásból eredő kollektív tapasztalatot hozadékaival és veszteségeivel együtt beépíteni, valóban egy új , reziliens, a változásokra minden eddiginél jobban reagálni tudó minőséget tudunk kialakítani.

Ez azért is szükségszerű, mert még azok számára is, akik megtartják munkájukat, a szerepek és normák átalakulása vagy elvesztése, amelyek korábban strukturálták az életet és a szervezet működését, szintén veszteséget jelent. A traumára és a kollektív traumára vonatkozó ismereteink alapján számíthatunk arra is, hogy sokan tapasztalják majd a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) és szorongás tüneteit. A szorongás feloldásához, a trauma feldolgozásához szükséges biztonságérzet és emberi kapcsolódás kialakulása pedig az izoláció, az ön-elszigeteltség követelménye, valamint a jelenleg még csekély átoltottság miatt most még nehézségekbe ütközik.

Megküzdés és reziliencia
Noha a COVID-19 járvány traumatikus esemény, a csoportalapú folyamatok kulcsfontosságú szerepet játszhatnak a probléma súlyosságának enyhítésében, biztosítva a rugalmas reakciók kialakítását és az egymás számára nyújtható társas támasz lehetőségét. Valójában éppen azért, mert „mindannyian ebben vagyunk együtt”, a vírushelyzetből adódó kollektív trauma feldolgozása a kollektív tevékenységeken keresztül vezet kollektív gyógyulás felé – nevezetesen azáltal, hogy az emberek együttműködéssel, összefogással és tudatos közösségi reflexióval néznek szembe a kihívásokkal.
Megosztások, közös szervezeti történetek.

A trauma feldolgozásának egyik módja a kollektív narratíva kialakítása, amely a traumatikus eseményeket a közös történetünk részévé képes alakítani. Ezen keresztül valósulhat meg a veszteségek, változások feldolgozása, a szervezeti közös történetben való elhelyezése. A megosztás, társadalmi csoportonként eltérő traumatikus tapasztalatok legitim megjelenítésének tudatosan és rendszerszinten kialakított formái elengedhetetlenek ebben a folyamatban – főleg azért, mert a pandémia hatására a megosztottság új formái és szélsőségei alakultak ki. Ezek helyreállítása társadalmi és csoportszinten is szükséges. A munkahelyi viszonyok között ennek tere, formája és lehetősége rendszerszinten is szükséges, hiszen a munkaszervezés és a munkakörülmények radikális megváltozása, a kollektív megélések hatása begyűrűzik a csoportfolyamatokba, munkahelyi dinamikákba.

A veszteségek megélése, akár munkatársak kilépése, a korábbi életvitel, munkarend, munkakörnyezet megváltozása segítik az új minőségek kialakulását, munkakultúra változását. A járványhelyzet alatt megélt közös kihívások és sikerek, felismerések a közös tapasztalat részévé válnak és a lojalitás erősödését és a motivációt is erősíthetik, amennyiben a közös részvétel és felelősségvállalás is meg tud fogalmazódni a a kommunikációs csatornákon keresztül. Elengedhetetlen, hogy traumát okozó eseményről és a hatásairól, megoldások kialakításáról szóló szervezeti narratívában a közösségi részvétel is helyet kapjon. A szervezetfejlesztés és tréningek kapcsán ennek a feldolgozására és közös történetbe illesztésére nagy hangsúlyt érdemes fektetni.

Reziliencia
Mindannyiunk számára kihívást jelent, hogyan tudunk megbirkózni és egymást támogatni a koronavírus járvány okozta gyászban, stresszben és szorongásban. A reziliencia az a képesség, amelynek segítségével rugalmasan vagyunk képesek alkalmazkodni a változásokhoz és nehézségekhez, traumatikus eseményekhez. De a rugalmasság nem olyan, amellyel születtünk – az idő múlásával épül fel, amikor a tapasztalataink kölcsönhatásba lépnek a hozott genetikai felépítésünkkel. Ezért válaszolunk valamennyien másképp a stresszre és a nehézségekre – mint például a járványhelyzetre. A rugalmasság azzal nő, ahogy megbirkózunk helyzetekkel. Trauma az, amikor ez nem sikerül és izolált, beszűkült, egyéni küzdésben ragadunk. Mikor közösen megküzdöttünk, a megpróbáltatás befejeződik. A rezilienciánk nő az új tapasztalattal – már tudjuk, hogy ezzel is meg tudunk birkózni.

A reziliencia segítségével képesek vagyunk a stresszhelyzetekre alkalmazkodóan, és egyben a jóllétünket is figyelembe véve reagálni. Az együttérző vezetés és a szervezeti támogatás elengedhetetlen a személyes erőforrások felismeréséhez és a szükséges kapacitás szintjének fenntartásához. Mivel az reziliencia foka egyéni, ezért egyénenként eltérő a szükséges támogatás mértéke. Egy kollektív krízishelyzetben azonban a rendszerszintű támogatás formáinak kialakítása szükséges, amelyben teret kap az öngondoskodás és a társas támaszhoz való hozzáférés egyaránt. A járvány figyelmeztet a munkaerő jólétének és reziliencia képességének figyelembevételére.

Érintettség és befolyásolás

1. A rendszerezés már önmagában is tisztázó hatású, segít elkülöníteni a számunkra aggodalmat keltő körülmények közül melyek azok amelyekre van ráhatásunk és melyek azok, amelyekre nincs. A járványhelyzetben azért is elengedhetetlen ezeket tudatosítani, mert a tőlünk független tényezőkből adódó szorongás érzése kihat minden életterületünkre – ezért a azokon a területeken is cselekvés képtelenséget élhetünk meg, ahol lenne mozgásterünk. A szorongásunk csökken ha láthatóvá tesszük a mozgásterünket.
2. A befolyásolási területek beazonosítása a fókuszálást segíti: azáltal, hogy elkülönítettük az általunk nem befolyásolható tényezőket tudunk a valódi, általunk változtatható területekre fókuszálni. Ebben konkrét cselevéseket, elmozdulásokat élhetünk meg, amelyek lelki és fizikai jóllétünkhöz, öngondoskodásunkhoz járulnak hozzá. Ha a befolyásolási körünket prioritásként kezeljük a cselekvési terünk megnő és kevesebb idő is marad az aggodalomra.

Az egyéni öngondoskodás és a reziliencia képességének szervezeti támogatása hangsúlyos szerepet kell, hogy kapjon a jelenlegi helyzet kezelésében. A kollektív traumákkal kapcsolatban tudjuk, hogy nem maradnak érintetlenül a szervezeti szintű folyamatok és pszichésen és rendszerszinten is elhúzódó utóhatásokhoz vezetnek. Bár a kollektív traumák dinamikájának ismerete nem teszi lehetővé, hogy a járványhelyzet hosszútávú hatásait lássuk, azt azonban segíti, hogy tudjuk a jelenben mit tehetünk meg azért, hogy ezek a hatások kezelhetőbbek legyenek. Amíg tart a traumatizáló helyzet, addig intézkedéseinkkel súlyosbíthatjuk vagy csillapíthatjuk ennek hatását, utána elmélyíthetjük vagy feloldhatjuk. Az egyik beszűkültséghez, törékenységhez, kitettséghez, feszítettséghez vezet. A másik rugalmassághoz, megnőtt stabilitáshoz és rezilienciához.

Kánya Kinga
szocilológus, gyászkísérő