Eszköztár pedagógusoknak az újranyitás időszakára

Nehéz időszak áll mögöttünk. Hisszük is, meg nem is, hogy azon a hétfői napon újra visszatér az életünk az iskolában. Várakozás, remény, dac, keserűség, hitetlenség, fáradtság, és még mennyi érzés gyermekben és felnőttben egyaránt.

A gyermekeket nevelő pedagógusokban az utóbbi hetekben, hónapokban gyakran merül fel – ismét – a kérdés, hogyan csináljam jól, mi is most az én feladatom. Egyszerre jelenik meg a maguk és a gyermekek iránti aggodalom, a támogatás igénye, hogy segítsék a gyermekeket a visszatérésben, és az elmúlt hónapok feszültségeinek, egyedi nehézségeinek feldolgozásában, valamint a felelősség olvasni, számolni tanítani, felvételire, érettségire készíteni a rájuk bízott diákokat.

Ebben a kérdésben sokféle nézőpont van, a kérdésekre sokféle az igaz és egyedi válasz.  A hozzánk, a Napfogyatkozás Egyesület tagjaihoz fordulók az elmúlt időszak veszteségei nézőpontjából keresik a válaszokat. Átfogó, hosszabb írásában ehhez adok támpontokat, a pedagógusok számára tartott képzések és a saját iskolai tapasztalataim alapján.

Veszteségek, nehézségek kölcsönös megértése

Az elmúlt hónapokban sokféle veszteséget megéltek, megélhettek a gyerekek, ahogy mi pedagógusok is. Elvesztették az ismert napirendet, ritmust, ezek biztonságát, a megszokott tanulási módokat, az osztálytársakat, a beszélgetéseket, a rosszalkodást, a környezettől kapott visszajelzések sokszínűségét. Alkalmazkodtak, alkalmazkodtunk, ki így, ki úgy a változásokhoz, és sokan voltak olyanok is, akik a számára pozitív hatásai is voltak az idei évnek. A változás, az alkalmazkodás feszültsége, munkája, megterhelése viszont mindenkiben közös.

Közös teher még a gyermek és felnőtt számára egyaránt a pandémia időszakában, hogy napi szinten szembesülünk az elmúlás, a halál, a betegség gondolatával. Halottak száma, lélegeztető gép, óvintézkedések, korlátozások, oltás, védettség. Szavak, melyeket egyénenként, családonként, élethelyzetenként másképp élünk meg, másképp értelmezünk, reagálunk, de közös, hogy minden korábbinál élesebben jelzik számunkra az élet sérülékenységét, végességét. Ambivalens és intenzív érzéseket, folyamatos döntési szituációkat hoznak magukkal.

A fenti veszteségek mellett vannak gyermekek, pedagógusok, közösségek, akik más veszteségeket is megéltek, gyászolnak. Munkahely, anyagi biztonság, egészség, és egy életükben meghatározó szerepet betöltő ember halálának veszteségeit. Rokon, nagyszülő, szülő, barát, tanár, kolléga.

Hogyan lehet a különböző veszteségekben támogatni a gyermekeket, miközben mi magunk is sok szempontból érintettek vagyunk? A fenti három szempontot vizsgálom részletesebben az alábbiakban.

Visszatérés – ugyanoda?

Mindannyiunk számára érdemes tudatosítani , hogy amikor visszatérünk az iskolába, akkor az ismerős iskolai rutin, a padok, a tanterem, a feladatok, még a félelmetes történelem felelések vagy matek dolgozatok is az ismerősség biztonságát jelenthetik a mindennapokban. A megszokottság, a normalitás érzését adják sokaknak: „ezt ismerem, végre, kiismerem magam benne”.

Természetesen nem a fokozott számonkérésre vagy az elmaradt tananyag szélvész sebességű pótlására gondolok. Sőt! Hiszen kimerült, fáradt szinte mindenki. Sokkal inkább az unalmas hétköznapokhoz való fokozatos visszatérésre. Ez nem csupán a biztonságérzetünket segíti. Lehetőséget ad minden szereplőnek meglátni, megtapasztalni, milyen változásokat hozott számára az elmúlt időszak.

Mennyiben fáradtabb, megtörtebb egy-egy diák, tanár, vagy éppen lelkes, mert céltudatosabbá vált. A legfőbb tanács – talán nem csak most – megfigyelni, kísérni a gyermeket, a közösségeket és benne magunkat is. Ki vagy te itt ma? Mennyiben más, mennyiben ugyanaz, mint 2 vagy 6 hónappal korábban? Ezek tudatosítása segíthet kialakítani saját ritmusunkat, hiteles reakcióinkat. Hiszen egyes csoportokban az intenzív tanulás, másokban a megállás, elcsöndesedés, megint másutt a zajló zsizsegés, csivitelés az igény.

Fontos, hogy kifejezzük a gyerekek felé kíváncsiságunkat, hogy megengedjük, elismerjük a változást. Van, aki rosszabbul, van, aki jobban teljesített a digitális oktatás hónapjaiban. Akad bizony olyan is, hogy a jegy nem a diák valódi teljesítményét tükrözi. Mi van mindezek mögött? Hogy nincs íróasztalom, hogy romlott a szemem a képernyő miatt, nehezebben gépelek, mint mások, kevesebbet utaztam, többet aludtam, segített a nővérem, vagy éppen nekem kellett segítenem a kisebb testvéreimnek? Hiányzott a magyarázat, hiányzott a kontroll. Vagy éppen semmihez nem volt kedvem, erőm, mert szomorú voltam, csalódott, boldog, féltem, féltettem, meghalt… Ezernyi történet.

Minden változás egy kapu a gyermekhez. A valódi kíváncsiság által vezérelt, minősítésmentes megfigyeléseink visszatükrözése mindenképpen jelzi számukra, hogy fontos vagy, észrevettelek.

Megkérdezhetjük, miben van szüksége segítségre. Persze néha úgy érezzük, nincs erre már energiánk. Van olyan is. De ha sikerül megismerni a gyermek élethelyzetét, szükségleteit, már pedagógusként is sokkal könnyebb a dolgunk, hisz nem nekünk kell valamiféle csodazsákból elővarázsolni, mi is lenne most a jó segítség. Hogy ezek mentén mit oszt meg velünk a gyermek, az az ő választása. Ha egy ilyen alkalommal a bizalmába fogad, kifejezheti érzéseit, gondolatait, és mi meghallgatjuk őt, vagy épp kimondhatja indulattal, vagy flegmán, hogy ”Semmit, jól vagyok”, és mi ezt elfogadjuk, az segítség, és a legtöbb, amit tehetünk.

A másik meghatározó eszközünk pedagógusként a mintaadás. Fejezzük ki magunk is az akár ellentétes érzéseinket, gondolatainkat az adott helyzetben. Mi volt nekünk nehéz, mi hozott örömet a velük való munkában. Miért jó nekünk itt velük lenni, mi lesz számunkra a nehézség. Mi miben változtunk, kevesebb házit adunk vagy aggódunk, esetleg szomorúak, türelmetlenebbek vagyunk. Természetesen nem a bennünk zajló kuszaság határtalan rájuk zúdítására gondolok. Mintaadásra, hogy lehet ilyen, beszélhetünk róla, vannak szavak, hogy gondolkozhatsz azon, te miben vagy, neked lehet ez más is. Tanítjuk mindeközben az érzések megnevezéseit, sokszínűségét, ezek kifejezési módjait, normalizálunk.

Egy konkrét napi feladat vagy az adott élethelyzet, az elmúlt időszak kapcsán is segíthet ebben egy öröm-bánat mérleg vagy egy közös érzelemfelhő készítése. Segít mindenkinek, ha kimondható a változásokkal, veszteségekkel való megküzdés nehézsége, a vele járó stressz. Közösen összegyűjthetjük az adott csoportban, kinek mi segít ilyenkor. Hogy oké a párnába bokszolás, az ölelés, az elvonulás, a csend, az apró cafatokra szaggatás, a zene a futás, a…

Segít, ha felismerjük, mennyi mindent tehetünk, és hogy mindenkinek más segít.

Reakciók, megoldások sokfélesége a bizonytalanságban

Egy közös beszélgetésben, de a napi iskolai feladatok során is találkozunk azzal, hogy egyes gyermekek, családok a személyiség, az értékrend, a konkrét élethelyzet, a megoldási mintázatok függvényében milyen különböző megéléseket, reakciókat, álláspontokat, döntéseket hoznak be az adott közösségbe. Félnek, vagy éppen tagadják a vírus veszélyességét, óvatosak vagy bátran találkoznak másokkal, oltáspártiak vagy épp ellenzik azt. Van, aki azt a hozzátartozóját gyászolja, aki meghalt a vírusban, van, aki azt, aki a járvány miatt egy gyógyítható betegségében nem kapott időben ellátást, és van, akinek egy családtagja épp az oltás után került kritikus állapotba. Van, aki utazna már, és van, aki még iskolába se menne. Fontos tudnunk, hogy mindannyiunknak – nekünk pedagógusoknak is – szükségünk van arra a biztonságra, különösen ezekben a nehéz élethelyzetekben, amit az adott helyzet értelmezése, értékrendbe, életszemléletbe való beillesztése, saját álláspont kialakítása ad. Ez azonban nagyon egyedi, akár családon belül is nagyon különböző lehet.

Az iskolai közösségekben elengedhetetlen ennek a sokféleségnek a megengedése, ezekkel együtt egymás ítéletmentes meghallgatása, a közös munka határainak, kereteinek a megalkotása.

Pedagógusként ezek egyáltalán nem könnyű feladatok, különösen ezekben a feszültséggel teli napokban. Ha van tere a különböző érzések, a feszültség kifejezésének, akkor a gyerekek partnerként való bevonása, a közösen, jól meghatározott, konkrét célok megfogalmazása segíthet minket ebben. És bizony az is lehet, hogy néha csak kicsit sikerül.

A különbözőség feloldása nem feladatunk, nem is megoldható, nincs hozzá elég információnk sem többek közt. Az eszköz, a támasz, ha kimondjuk a különbözőséget, a benne rejlő feszültséget, tanítjuk egymás meghallgatását, és hogy miként segíthetünk magunknak. Éppen úgy, mint más korábbi, feszültséggel teli, vagy éppen konfliktusos iskolai helyzetben.

Jó, ha figyelembe vesszük, hogy életkortól, személyiségtől függően más lehet a nehéz gondolatok, az érzések kifejezésének módja (rajz, mozgás, mese, fogalmazás, színes kártyák, alkotás, beszélgetés), de a megosztás mértéke is. A választás lehetősége, a gyerek választása fontos, hogy megjelenhessen ezekben a feladatokban, beszélgetésekben.

Amikor elveszítünk valakit vagy valamit –  gyászoló gyerekek és pedagógusok az iskolában

A legnehezebbnek élhetjük meg pedagógusként, ha a gyermek elveszítette közeli hozzátartozóját, vagy a járványhelyzet miatt ő maga vagy a családja komoly nehézségeken megy keresztül. Amit tehetünk, a családdal, a gyermekkel való nyílt, őszinte kommunikáció. Amennyiben az érintettek úgy döntenek, hogy beszélnek a veszteségükről, fejezzük ki bátran az érzéseinket, a megdöbbenésünket, hogy nem is tudjuk, mit mondhatnánk, és az együttérzésünket. Mondjuk ki az egyértelmű szavakat: Meghalt. El sem tudom képzelni, mit érezhetsz most. Sajnálom. Részvétem. Jaj! Uff!

Amikor túljutunk valamicskét a saját megdöbbenésünkön – és hagyjunk magunknak is erre időt – érdeklődjünk, milyen segítséget kap a család, a gyermek, milyen segítséget adhatunk mi nekik, tőlünk mire van szüksége. Gyakran fontos lehet tudnunk, mi történt, mi várható a gyermek életében. Fontos, hogy a gyermek a támogatásunkkal saját döntést hozhasson. Jön-e iskolába, mikor, ír-e dolgozatot, elmehetnek-e az osztálytársai a temetésre? Legyünk rugalmasak és elfogadóak, segítsük, hogy megtalálja a válaszait, és engedjük, hogy bármikor megváltoztathassa azokat.. Tartsuk is tiszteletben ezeket a döntéseket.

Sok esetben, amennyiben az érintettek is így szeretnék, mi tájékoztatjuk az osztálytársakat, a kollégákat a történtekről. Fontos, hogy csak annyit, és azoknak mondjuk, amit a gyermek és a család kér. Ez nem jelenti, azt, hogy ne beszéljünk arról, hogy mi mit gondolunk, milyen lehetőségek vannak, sőt, ez segíthet a valódi döntés meghozatalában. Elmondhatjuk például, hogy a hallgatás helyett talán jobb, ha kapnak valamiféle információt a környezetében, mert akkor ő döntheti el, kinek mit mond. Esetleg segítséget is kaphat. El kell fogadnunk azonban azt is, ha például a veszteség súlya csak a hallgatás mellett viselhető el aktuálisan.

Az osztályban egy ilyen veszteség elmondása után fontos, hogy a gyerekeknek a fentiek tiszteletben tartásával legyenek pontos információik arról, mi történt, mi várható, Kérdezhessenek, még ha az a válasz is, hogy erről sajnos többet nem mondhatok, mert erre kértek. Saját hiteles, de egyáltalán nem tökéletes jelenlétünkkel, mintaadásunkkal segítsük őket a nehéz érzéseik megfogalmazásában. Segítsük őket abban, hogyan tudnak jól jelen lenni ezek után az osztálytársukkal, mivel tudnak segíteni nekik. Néha egy csoki vagy játékba hívás is óriási jelentőségű.

Egy veszteségre adott reakció, a gyász egy időben hosszan zajló, hullámzó dinamikájú, változó megjelenésű egyedi folyamat. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindenkinek más ilyenkor a segítség, más időszakokban, más területeken van szüksége a támogatásra. Ezért folyamatosan kommunikáljunk az adott családdal, a gyermekkel. Kísérjük, időszakonként megkérdezve a szükségleteiről, elfogadva, ha nincs is válasz, de jelezni, hogy két hét múlva is itt vagyunk, megkérdezzük.

Van, aki a veszteséget követő időszakban nem megy iskolába, van, akinek később egy ünnep, évforduló vagy a hétköznapok feladatai mentén lesz egyszerre nehéz az iskolai teljesítmény vagy akár a jelenlét. Van, akinek segít, hogy tudnak a környezetében a veszteségről, mások csak idővel, és bizonyos emberekkel szeretnék ezt megosztani.

Bátoríthatjuk a gyermeket, a családot, hogy érdemes olvasni a gyász folyamatáról, mert segít, ha tudunk róla, milyen lehet. Akár mi magunk is beszélhetünk róla. Az interneten, a Napfogyatkozás Egyesület oldalán is sokat megtudhatunk a gyászról, a gyermekek folyamatának a sajátosságairól.

Egyes gyerekek gyásza jobban, másoké kevésbé látható. Van, akinél a változás az iskolában, van, akinél az otthoni jelenlétben figyelhető meg jobban. A család és az iskola számára is fontos információ, megnyugtató lehet látni a teljesebb képet, miként van a gyermek az életének különböző terepein, szerepeiben. A folyamatos kommunikáció így abban is segít, ha úgy érezzük, a gyermeknek további segítségre lehet szüksége. Ajánlhatjuk az egyesület honlapján mind a felnőttek, mind a gyerekek részére elérhető önsegítő gyászfeldolgozó csoportokat. Az egyesület szakemberei az iskolai közösségeknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak is segítséget nyújtanak a gyerekek illetve a közösség támogatásában veszteség esetén egyedi megkeresésre vagy a szakembereknek, pedagógusoknak szóló képzéseken.

Fontos tudni, hogy a gyász hosszú távú folyamat, amelyben a gyermek, a család halad. Mi kísérjük őket, követjük változásait, nem-változásait, bátorítjuk a szükségleteik megfogalmazását azon a kis színpadon, ahol az ő és a mi életünk összeér, az iskolában. Amikor pedig eközben bizalmat kapunk a gyermektől, felnőttől egyszerűen ott vagyunk, meghallgatunk.

Nem könnyű feladat, sok energia. Ne felejtsünk el éppen ezért eközben saját magunk számára is meghallgatást, segítséget, együttérzést, értő figyelmet kérni a saját támogató közegünkben, kollégáktól, barátoktól, szakemberektől. Hogy mi is jól legyünk. Azt is fontos tudni, megengedni magunknak, hogy néha nem megy. Nem tudjuk a gyermeket támogatni. Mert gyászolunk magunk is, megviseltek vagyunk, vagy épp nagyon boldogok a saját életünk örömei miatt.  Néha már hosszú történetünk van a gyermekkel, nem tudunk kapcsolódni, sokszor csalódtunk, vagy épp más nyelvet beszélünk. Ekkor is megtehetjük, hogy kérünk egy kollégát, iskolapszichológust, álljon a gyermek mellett magunk helyett, és vele vagyunk a gyermek mellett.

Szabó Márta
Gyászkísérő, pedagógus, coach

További információk a gyerekek gyászfeldolgozását segítő és iskolai programjainkról:
Akkreditált pedagógus továbbképzés: ITT>>>
Gyermekek gyászával kapcsolatos további információk: ITT>>>