Szeretteink halálánál is kevésbé vagyunk felkészülve a saját halálunkra.

A magyar költészet napján jött szembe a címben idézett József Attila töredék, aki zseni révén fél mondatban megfogalmazta mindannyiunk ősi megdöbbenését létünk végessége kapcsán. És valóban: ha van olyasmi, amire még a szeretteink halálánál is kevésbé vagyunk felkészülve, akkor az a saját halálunk. A jelenlegi vírus viszont pont ebbe veri bele a fejünket: bármikor, bárki elmehet. Az viszont csak rajtunk múlik, felkészülünk-e rá.

Novemberben egy hétig úgy feküdtem le minden este, hogy a mellkasom elölről és hátulról is szorított, vert a víz, és rettegtem, hogy arra ébredek az éjszaka közepén, hogy nincs levegőm. Ekkor bizony elgondolkodtam azon, hogy ha most annyi meg egy bambi, akkor mehetek-e nyugodt szívvel, mert mindent elvégeztem, amit akartam.

A válaszom egyértelmű, nagyon hangos „NEM” volt. Erre is rávágható, hogy ez normális, mert hát még harmincas vagyok, annyi minden vár még rám, stb. De a helyzet az, hogy ez a „Nem” a koromtól független. Abból a felismerésből jön, hogy mennyire keveset foglalkozom azzal, amit pedig a belső hang régóta sugdos, de hiába.  Mindig tologatom az indulást, indokaim pompásak és számosak: Most még másnak kell a végére járnom/ Így nem lehet megélni /Még nem vagyok hozzá elég tanult/tehetséges, hogy csináljam”. És a mindent vivő kifogás: „Á, erre még lesz idő.”

Valamiért hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindenre lesz még idő. Na, nem most, most épp nincs, de majd lesz. Garancia azonban csak a végre van, az viszont tuti. Óhajtás csupán, mikor arra gondolunk, hogy „ha majd megöregszem”. Ki garantálja, hogy megöregszünk? Érdekes, hogy az emberi psziché alapvetően utálja a bizonytalanságot, hadakozunk ellene, szenvedünk tőle, uralni és kontrollálni akarjuk az eseményeket. A létünkből következő egyetlen bizonyosságot, az idő lejártát viszont eltartjuk magunktól, mint valami távoli homályba vesző obskurus eseményt, amivel teljesen felesleges előre foglalkozni, hiszen „messze van az még”.

A saját halálon elmélkedés gyorsan elvezet minket több lényegi kérdéshez, így például, hogy helyemen vagyok-e az életemben? Igazán, belső vágyaim szerint élek-e? Olyan úton járok-e, ami nekem igazán jó? Tudom-e mi az, ami nekem igazán jó? De a prioritásainkhoz közelebb visz az alábbi kérdéssorozat is: Hogyan élnél, ha tudnád, hogy egy éved van még hátra?  És ha hat hónap? Ha egy hét? Egy nap?  És még egy megközelítés: mit bánnál meg, hogy nem tetted meg, ha holnap elvinne a kaszás? Radikális, de létünk alapjait érintő, húsbavágó kérdések ezek.

A saját halállal foglalatoskodás másik, roppant gyakorlatias aspektusa pedig az, hogy mit hagyok magam után. Ha két hét múlva már én leszek a hűtőkonténerben a kórház udvarán, tudni fogja-e a családom, hogy milyen temetést szeretnék? Kit hívjanak meg? Tudják-e hol van az életbiztosítási kötvényem, a születési anyakönyvi kivonatom, a banki ügyintézéshez szükséges papírok? Ha van vállalkozásom, ki és hogyan vigye tovább? Rendbe vannak-e ezek a papírok? Ha hagyok magam után értelmezhető összeget, mit szeretnék, kié legyen ez? Van-e olyan, akinek mindenképp hagynék búcsúlevelet? Ezeket a kérdéseket életkortól függetlenül érdemes átgondolni, elrendezni. Lehet ennek egy módja, hogy fog az ember egy dossziét, ráírja hogy „Halálom esetére”, és belepakol minden fontos iratot, belépési kódokat, jelszavakat, eligazítást.  A számítógépen is létrehozható egy file ugyanezen témában. Szóljunk a szeretteinknek ezek létezéséről, hogy tudják hova nyúljanak, amikor muszáj lesz. Az intézkedéseket aztán lehet frissíteni évről évre, aktuális lelkiállapotunknak és helyzetünknek megfelelően.

Ha a véget és annak kiszámíthatatlanságát felfogjuk, akkor talán már nem legyintünk arra, amit 20 éve halogatunk, mert megérezzük, hogy tényleg nincs idő. Másfelől, ha esetleg hirtelen távozunk, roppant fontos, hogy tudják a hátramaradottak, hogy mit szeretnénk, mi történjen a hagyatékunkkal, hogy temessenek, hogyan emlékezzenek ránk.

A mellkas-szorítós koronás történet óta sokkal jobban figyelek a belső hangra, és kezdem elhagyni a kifogásaimat. Hetente több órát foglalkozom azzal, amiben hiszek, hogy az én utam. Megértettem, hogy az óra ketyeg, és nem én húztam fel. Nincs már időm halogatásra, a vekker bármikor berreghet, akkor pedig menni kell.

Sárkány Viktória
gyászcsoportvezető, mentálhigiénés hallgató