Ha gyászban vagyunk, mi lehet segítségünkre fájdalmunkban? Azt mondják, az idő nem segít, és valóban, önmagában nem segít.

De ha a mindennapokban képesek vagyunk átélni érzéseinket, elsiratjuk halottainkat, akkor idővel csökken a fájdalom. Gyönyörű szépen mutatja ezt a következő mese.

Hogyan keletkezett az éjszaka?

Réges-régen még csak egyetlen ikerpár élt a földön, egy fiú, Yama, és nővére, Yami, akik nagyon szerették egymást. Ők ketten bebarangolták az egész Földet, élvezték az illatait és az ízeit, hangjait és látványát, a szellő simogatását és a fű érintését a lábuk alatt. Ahol Yama és Yami élt, ott csak egyetlen nap létezett, és egyetlen évszak: a tavasz. A nap sohasem nyugodott le, ragyogó arany fénye mellett elhalványult a hold és a csillagok. Az idő egy helyben állt: nem volt sem tegnap, sem pedig holnap. A virágok sosem hervadtak vagy pusztultak el. A méhkasok túlcsordultak a méztől, nem ismerték a szárazságot, sem a hideget. A madarak sosem fáradtak ki a repülésben, a fák nem fogytak ki az érett, lédús gyümölcsökből. Yama és Yami boldogan úszkáltak az örökkévalóság boldog pillanatainak tengerében, akár az ikerhattyúk.

Egyszer, amikor Yami visszatért magányos sétájából, ott találta Yamát, aki egy fa alatt feküdt, mintha aludna. A lány suttogva a nevén szólította, de Yama nem felelt. Rákiáltott hangosabban, de most sem kapott választ. Erre gyöngéden megrázta, ám a fiú nem mozdult. Nem látszott, hogy lélegezne, a teste pedig hideg volt, és merev. Yami hirtelen megértette, hogy egyedül maradt a világban: a fivére, Yama, halott. Yami fájdalma, amely mélyebb volt, mint az óceán, kiáradt a szívéből a szemein át: megszülettek a könnyek. Yami könnyeinek folyama egyre csak duzzadt, mígnem kezdte elárasztani a világot. Gyásza tomboló tűzzé változott, amely lassanként mindent felperzselt. Az elemek istenei és istennői egyre jobban aggódtak a Földért és teremtményeiért. Attól féltek, hogy Yami bánata a világ pusztulásához vezet. Az istenek ezért látható formát öltöttek, és elmentek Yamihoz, aki teljesen elmerült fájdalmában. Átölelték a lányt, és hogy jobban érezze magát, a halál elkerülhetetlenségéről beszéltek neki és arról, hogy a remény lángjának tovább kell égnie. Yami azonban túlságosan szomorú volt ahhoz, hogy meghallja a vigasztaló szavakat. Újra és újra csak ezt ismételgette: „Yama ma meghalt! Yama ma meghalt!”

Az istenek és istennők kétségbeestek. Felmentek egy hegycsúcsra, és csak ültek ott csendesen. Egyszer csak eszükbe jutott valami: Yami szakadatlan szomorúságát nem csupán a szeretett testvére miatti bánat okozza. Az ő életében eddig csak a ma létezett, nem ismerte a tegnapot, sem a holnapot. Könnyebb lenne számára elviselni a Yama halála felett érzett gyászt, ha tudná, hogy a ma elmúlik, és eljön a holnap. Az istenek és istennők tehát összegyűjtötték teremtő erejüket: először megteremtették a naplementét, majd egy lágy paplanba burkolták a világot. Az első éjszaka megnyugtató sötét égboltja alatt Yami elaludt, amire azelőtt csak az állatok és a madarak voltak képesek. Amikor felébredt, a nap éppen felkelt az égbolt keleti felén, színek káprázatos táncától körülvéve. Yami magában így szólt: „Ah, Yama tegnap meghalt.

Másnap az istenek és istennők hallották, amint Yami azt mondja: „Ah, Yama meghalt tegnapelőtt”. Az idő múlásával Yami bánata csillapodni kezdett, ahogy az éjszaka könyörületes keze elsimította Yama halálának fájdalmát. Bár sosem felejtette el kedves testvérét, a vissza- visszatérő gyász lassan veszített erejéből, szomorúsága már nem volt olyan égető, könnyei felszáradtak, s ezzel elhalványult a veszély, amellyel bánata a világot fenyegette.

Hindu mese
Forrás: Az aranytök. Terápiás történetek és mesék traumát átélt gyerekeknek
Szerző: Nancy Davis, Laura Simms, Korbai Hajnal
2015 L’Harmattan Kiadó