Útmutató gyászolók környezetében élőknek – hogy valóban segítően tudjanak jelen lenni….

Mi történik, amikor egy hozzánk közelálló embert veszteség ér? Elsötétül a profilképe a facebookon, egy gyertyalángot oszt meg, vagy halljuk egy közös ismerősünktől, hogy gyászol. Telefonál és velünk szeretné megosztani a veszteségét. Vagy éppen nem telefonál, és nem tudjuk mi a jobb, ha felhívjuk vagy ha nem zavarjuk?

Az online térben talán könnyebb egy semleges részvétnyilvánítást odakommentelni, de valahogy érezzük, hogy ez személytelen, viszont nem találjuk a módját, hogyan lehetne személyesebb is és támogató a reakciónk.

Annak ellenére, hogy a veszteségek és gyászolás egyre szélesebb körben érint minket, és a covid helyzet kapcsán már kikerülhetetlen napi témává vált, kevés olyan közösségi, a személyes interakciókat segítő támpontot kapnak a gyászolók környezetükben élők, ami a biztonságos és támogató kommunikációt segítené.

A gyászcsoportokban is gyakran beszélgetünk arról, hogy milyen jó szándékú, de mégsem segítő vigasztalásokkal találkoznak a veszteségük kapcsán gyászolók, és hogy milyen eszköztelenek ők maguk is akkor, amikor mások gyászára kell reagálni, kifejezni együttérzésüket, vagy támogatást adni. És elmondhatjuk, hogy ez nem függ attól, mennyire szoros kapcsolatban állunk egymással – a családban is lehet nagyon bántó mondatokat és viselkedést tapasztalni és távolabbi, hivatalos kapcsolatban állóktól is lehet nagyon segítő mondatokat kapni.

Nézzük meg milyen dilemmákkal és bizonytalanságokkal szembesülnek, milyen belső dilemmákat élnek meg a gyászolók környezetében élők – és hogyan lehet ezeket feloldani:

  1. Toporgás, „mitismondhatnék, inkább semmit” ….

Sokszor annyira sokkolja a barátokat, ismerősöket a veszteség, hogy a saját reakció idejük is lecsökken. Lassabban, nehezebben reagálnak a szokásosnál. Eddig teljesen érthető is a toporgás – ugyanakkor a bizonytalanság abban, hogy mit lehet ilyenkor mondani sokszor amiatt van, mert nincsenek kifejezéseink, szavaink, rítusaink, amik irányadóak lennének – hogy a veszteség ránk is áttételesen ható hatásáról újra a gyászolóra tudjon kerülni a fókusz – ebből következik  mitismondhatnék érzés , magunkról, vagy róla szóljon amit mondunk? Ezért érdemes egy együttérző mondatot találni, amit veszteségek kapcsán önazonosan – magunk számára meggyőződésből, és a gyászolóra veszteségére fókuszálva mondunk.  Minden jobb annál, mintha nem mondanánk semmit – a részvétnyilvánítás a veszteségben való együttérzés meghatározó gesztusa.

  1. „Nehogy rosszat mondjak”

Sokan azért nem mernek mondani semmit, mert félnek, hogy rosszat mondanak. Az általános félelem a hibázástól legkésőbb az iskolarendszer első napjától belén nevelődik – ez minden olyan helyzetben, amikor úgy érezzük tétje vannak amit cselekszünk sokszoros erővel tud újra feléledni. Igen, sokszor van olyan, hogy akaratlanul is meg tudunk bántani embereket, és valóban kiszámíthatatlan, hogy a gyászolónak mi segít. Ezért a részvétnyilvánítás után a mondás helyett kérdezzünk: hogy vagy? A figyelem és a jelenlét többet ér minden szónál.

  1. „Mi van, ha mélyen érinti, amit mondok és felszakítom a sebet?”

A fájdalom és a szomorúság a gyászban egy intenzív és jelenlévő érzés, a gyászolóknak az a legnehezebb, hogy folyamatosan megfeleljenek a környezetüktől sokszor kimondatlanul érkező elvárásnak: kíméljék meg őket a fájdalmuktól és szenvedésüktől. Az egyik legnagyobb segítség, ha olyan társaság tudunk lenni, amiben a fájdalom is kimutatható – és nem azok közé tartunk, akiknek a jelenlétében a gyásszal kapcsolatos érzelmeket titkolni, palástolni kell. Ha biztosítjuk a gyászoló barátunkat, ismerősünket arról, hogy előttünk felfedhetik szomorúságukat, akkor átadjuk a döntést nekik: ha úgy érzik megosztják, de dönthetnek úgy is – és lehetnek éppen úgy is – hogy nem szeretnék ezt megtenni. A gyászolóknak sokszor amiatt is bűntudatuk van, hogy éppen fel tudnak szabadulni agyász nyomasztó érzései alól egy időre – abban tudunk a legjobban segíteni, ha az éppen megélt érzéseknek adunk teret elvárások és minősítések nélkül (nem hívjuk fel a párunkat a gyászoló barátunkkal való találkozó után értetlenkedve azon hogy lehetett ilyen vicces kedvében az illető… ).

  1. „Én ezt nem bírnám el – hallgatni is nehéz”

Sokszor csúszik ki a barátok száján az a mondat, hogy „ha velem történne én ezt nem élném túl” vagy „ne is folytasd hallgatni is nehéz”. Ez nagyon nehézzé teszi az érzések megosztását, mert a gyászolókban azt az érzést kelti, hogy a fájdalma tényleg megoszthatatlan, ha azok se bírják hallgatni akiket nem ért olyan veszteség mint őket. Sokszor tragikus, hirtelen haláleset, gyermekhalál, vagy pre- és perinatális veszteség esetén szembesülnek a gyászoló környezetében élők azzal, hogy a legnagyobb félelmeik valósulnak meg mások életében – így saját viszonyukat is rendezni kell ezzel a tragikus eseménnyel kapcsolatban. Bánjunk óvatosan a kérdésekkel – akkor érdeklődjünk, ha valóban kíváncsiak vagyunk és valóban meg szeretnénk hallgatni barátunk, ismerősünk veszteséggel kapcsolatos érzéseit. Ha megosztja de mi nem vagyunk jelen, vagy elbagatellizáljuk további nehéz érzéseket keltünk benne.

  1. „Nekem segített, hogy….”

Mindannyiunk gyásza egyedi, a veszteségnek más-más oldalát nehéz megélni. Az ami az egyikünknek segít nem biztos, hogy másnak is segítség. Ha belegondolunk, a saját veszteségeink feldolgozásában is van különbség. Ezért az a legjobb, ha nem tanácsolunk semmit, ha javaslunk, akkor is inkább filmeket, könyveket, amikről a gyászoló eldöntheti, hogy megnézi, elolvassa vagy sem. A csoportokban sokszor hangzik el ugyanaz a mondat az egyik résztvevő számára segítőként a másik résztvevőnek pedig bántóként. A tanácsokkal legyünk óvatosak.

  1. „Valamit mondanom kell akkor ez a legkevésbé kockázatos”

A részvétnyilvánítással kapcsolatban gyakran megélt dilemma, főleg, ha nem volt közeli hozzátartozó, barát az elhunyt. A részvétnyilvánítás a halál tudomásulvételében és a valóságával való szembesülésben megélt közösség kifejezése. A veszteséggel kapcsolatos empátia kifejezése. Nem kihagyható, a közösségi támogatás, együttérzés erejét adja a gyászolónak – még ha formális is. Nincs benne kockázat – viszont nagyon erős gesztus. Tegyük meg.

Mivel az individuális társadalomban a közösségek és azok értékei is nagyon különbözőek, a szerepek bennük nagyon eltérőek így nehéz a különböző viszonyrendszerekben a gyásszal kapcsolatban megnyilvánulni és a közösség tagjaként, vagy támogató barátként magabiztosan jelen lenni. Sokszor a környezet tagjait is megérinti a veszteség, és saját halálukkal, esetleges fel nem dolgozott gyászukkal, titkos félelmeikkel szembesíti őket öntudatlanul is egy haláleset – ezért lehetnek sokszor irracionális, hárító reakciók is részükről. De nem a gyászoló feladata rájuk tekintettel lenni. Amikor a környezetünkben gyászolóval találkozunk, tudomást szerzünk egy távoli ismer veszteségéről érdemes a fenti reakciók közül ránk jellemzőt tudatosítani, és egy a fókuszunkat a gyászolóra irányítani. Akkor tudunk a legtöbbet segíteni, ha figyelemmel és értő jelenléttel tudunk mellette lenni – sokszor szavak nélkül.

 

Kánya Kinga
Gyászkísérő

2021 március 18.