„Amikor a boldogság ajtaja bezáródik, egy másik ajtó megnyílik, de olykor túl hosszú ideig álldogálunk a bezárt ajtót nézve, és így nem látjuk, melyik ajtó nyílt meg számunkra.” Helen Keller
Hatéves lehettem talán, amikor eszeveszetten keresgéltem a fűben a négylevelű lóherét. Úgy hallottam, hogy aki ilyet talál, boldog és szerencsés lesz. Mert én nem voltam az. Megvolt nekem látszólag mindenem, gondoskodó szülők, normális otthon, de végig belengte a házat valami különös lefojtott szomorúság, lehangoltság. Ha nevetett is néha édesanyám, szinte szégyellte. „Tövises szűk úton a mennybe fel, vándorló gyermeked miként jut el? Ó, vágyam merre tart….” énekelte halkan és én ott kuporogtam a vasalódeszka mellett, nézve őt nagy szemekkel. Úgy vágytam őt jókedvűnek és örömtelinek látni. De nem volt az.
Ha néha-néha felhőtlenül reggel kibújva a meleg ágyból kacarásztam, rám is szólt: „Katikám! Korán kelő rigó meg szokott dögleni!”
De én élni szerettem volna, tehát idomultam. Évek jöttek-mentek egymás után és 13 évesen találkoztam először igazán brutálisan a halállal. Imádott nagymamám meghalt, mialatt én első táborozásomat töltöttem Vajtán. Mire hazaértem, eltemették. Kalapácsként ütött meg ez a halál. Sírva mentem neki anyámnak és kiabáltam. „Miért nem hívtál haza a temetésre?” Nem kaptam választ. Attól kezdve kezdett el a gyomrom fájni és a gyomorfekély is kialakult. Hamar rászoktam a cigarettára és láncdohányos lettem.
A következő nagyon közeli halálélményem, barátnőm halála volt. 35 évesen ment el. Halála után egy közös beszélgetésen derült ki, hogy bár gyakorlatilag megfulladt komoly asztmás betegségében, de ő készült erre. Sokat töprengtem azon, hogy ő miért akart elmenni, miért tárta ki karját az odaátnak. Temetése napján belázasodtam, mint ahogy később apám temetésén is láztól csillogó szemmel álltam a ravatalnál. Amikor anyukám meghalt, mérhetetlen zavart éltem át. A legmeghatározóbb érzelem egyfajta megkönnyebbülés és maró fájdalom volt egyszerre, mintha valami lényeges testrészemet levágták volna. Ettől kezdve szárnyaszegett madárként nem is próbáltam repülni.
Amikor öcsém fiatalemberként hirtelen meghalt, pontosan abban a hónapban, azon napon, mint anyu, is kifejezhetetlen szomorúságba zuhantam. Minden egyes esemény innentől kezdve csupán azt fejezte ki, hogy a halmozódó veszteségek árjával szemben nem lehet úszni. Bizalmatlan, gyanakvó, sokszor komor emberré váltam, aki csak a könyvek és a tudomány birodalmában érezte magát biztonságban.
És eljött az a pillanat, amikor nem lehetett már tovább tologatni. Szembe kellett néznem halmozódó veszteségeimmel, kudarcaimmal, kérdéseimmel. Az a belső munka, amit elkezdtem, nagyon nehéz volt, mert bárhol érintődtem meg, mindenhol sebeket találtam magamban. Életem legmeghatározóbb élménye az a felismerés volt, hogy a családom egy fel nem dolgozott és elhárított gyászban nevelt engem. A korábban soha nem hallott nevű bátyám, pár napos korában meghalt. Anyám, ha rám nézett, Ferikét látta, ha szép ruhát vettem fel, idegenkedve nézett rám, hisz ő belülről még első szem magzatát siratta, akitől nem akart és nem is tudott elbúcsúzni.
Ezt a hárítási mintát örököltem és soha nem akartam én sem semmiféle veszteségemmel szembesülni. Dr. Polcz Alaine-nel és vele együtt sok érdekes, okos emberrel egy közös barátunk ismertetett meg. Csodáltam sziporkázó humorát, bölcsességét, gyermeki kíváncsiságát, mindent megkérdőjelező, állandóan az élet peremhelyzeteibe belemenő bátorságát. S aki óriások vállán látja a világot, csak szív valami hegyi levegőt! Hát én is így jártam. Provokáltam magamnak a bátor helyzeteket és egyre jobban ki akartam szakadni a veszteségek pokoli hálójából. Jártunk Erdélybe, vadabbnál vadabb helyzetekbe kerültünk a diktatúrában, földalatti vallásos bázisközösségekbe kóstoltam bele, minden alternatív, rebellis dolog vonzott. De újra és újra előbukkant valami, ami a halálhoz, a gyászproblémákhoz közelebb vitt. Amikor szembesültem Alaine életének pokoli veszteségeivel, őszinteségével, ez mélyen felkavart és inspirált arra, hogy merüljek le én is a mélybe.
Rádöbbentem, hogy minden veszteségem, egy-egy fel nem dolgozott gyász, hogy egyik a másikra rakódik. Ezután óvatosan, de rendkívül következetesen elkezdtem a fonalat gombolyítani. És minden gyász mögött előbújt egy következő és a mögött még tovább….míg el nem értem a forrásig, anyám gyászához. Ma is emlékszem arra a csoportra, amelyik felkavart egyik alkalmon. Halottak napja felé közeledve egy szürreális temetőbeli álomban kezdett el feltárulni, majd a valóságos térben vált világossá az ő mérhetetlen fájdalma, el nem gyászolt gyásza s vele jött minden traumatikus emlékem is, ami nekem rossz volt gyermekkoromban, ami megakadályozta, hogy kiteljesedett, boldog életem legyen. Őszi, borongós időben vezettem le több száz kilométert. Ömlött a könnyem a kocsiban, és ömlött az eső az M7-esen. Minden dühöm, haragom kisírtam és kikiabáltam a kocsiban. Viszont valami hiányzott. A hogyan tovább kérdése. Hogyan tudok ezzel a felismert batyuval tovább élni? És akkor jött a felrázó gondolat, ami megváltoztatta gyökeresen az életemet.
Így gondolkodtam: „Sok követ raktatok a hátizsákomba, pedig nem kellett volna. Hogyan is tudná az a gyermek ezt ma megbocsátani?” Aztán jött a felismerés: ” Az a kislány, akinek ti adósai vagytok sok-sok mindennel, már nincs. Itt van egy felnőtt nő, akinek már van ereje ezt az adósságot elengedni és el is engedem. Így döntök.”
Mérföldkő volt ez. Kinyílt az élet és sokkal boldogabban jártam az utamat. Azóta is voltak és vannak veszteségeim, de azokat a jelenben oldom meg, megdolgozott múltam erőforrásaival. Egy ilyen jelenben keletkező és tovább vivő gyászmunka volt nekem, Julika. Egy madárcsontú, kicsi lányt hoztak iskolámba. Állami gondozottként élt egy nevelőotthonban, hat másik testvére szintén állami gondozott volt. Julikát 14 évesen agytumorral operálták, agyának negyed részét kimetszették, borzasztó nehezen tanult. Nagyon sok veszteségen keresztül ment ez a kicsi lány. Nap, mint nap óvtuk, védtük, de a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. A gyermekotthonban pedig a szeretet, amiből akár betegség árán is egy picivel többet kap valaki, hatalmas irigység tárgya. Mindenkinek anyahiánya van ott, de rejteni kell, mert másképp nem lehet túlélni. Így hát titokban, nagy manőverekkel intéztük hétvégi találkozásainkat. Közös főzések, sok beszélgetés alatt feltárult számomra a pokol, amiben ez a gyermek születése óta él. Kapott ő a nevelőktől sok-sok szeretetet, de élete gyásza épp úgy fojtogatta, mint engem gyermekként, fiatalként. „Miért olyan az anyám? Mi rossz bennem, hogy nem akar az apám? Miért van ilyen sorsom? Miért lettem beteg? Mi lesz velem? Mi lesz a jövőm? Hol fogok lakni? Miből élek?” Szakmai vizsgája előtt húszévesen kórházba került. A rák már elterjedt az egész testben. Végignéztem halállal való harcát és megadását. Temetésén úgy sírtam, mint még soha. Sirattam ezt az egész rohadt világot, a gyermeki illúziókat, amivel tápláljuk magunkat, hogy majd minden jó lesz, a reményt, ami ezt a kislányt is megcsalta, elsirattam azt a gyermeket, aki voltam, és elsirattam ezt a gyermeket, akit nem látok már ezen a földön, elsirattam életemet és az egész emberlétet úgy egyben. Nyár volt, vakítóan, giccsesen kék volt az ég a temető felett, egy szellő sem rezegtette az irreálisan zöld lombokat. Lelkem mélyéből szakadt fel belőlem a fájó szó és néztem az égre: „Teremtő! Ha van ennek az egész emberi létnek igazán értelme, akkor küldj valami jelet nekem. Hogy tovább csináljam.”
És akkor……a csendes, felhőtlen, tiszta kék égen megjelent egy pici madár némán. Egészen mélyen leszállt, körözött egyet fölöttem, majd Julika sírja fölött repdesett, aztán elszállt.És akkor kiszakadtam belőlem, könnyeimen keresztül a belső mosoly és eszembe jutott egy valahonnan hallott mondat. „Veszteségről veszteségre egyre nagyobb a te győzelmed.”
Akkor újra léptem egyet azon az úton, ami a mai naphoz vezetett. Egykori mentálhigiénés szakember képzésben írott diplomamunkám címe: Veszteségek nyeresége címet viselte. Hát így lettek meggyászolt, feldolgozott gyászaim új hivatásom értékes részei. Mert serpává váltam. A veszteségek Himalájának göröngyös útjait ismerem s akit sorsa ezekre az utakra visz, szívesen kísérem. Megmutatom neki a veszélyhelyzeteket, a pihenőhelyeket, ha akarja, azokat a mellékutakat, amelyek soha nem vezetnek a csúcsra csak mozgásban tartanak, de járni nem járhatok helyette. Igazán boldoggá tud tenni, amikor egy-egy találkozássor után kevesebb súlyú hátizsákkal járja a gyászoló az életet.
Ma már ki tudom mondani:
„Köszönöm anyám, apám az életet. Hisz mégis csak sikerült megtennem azt, amit te anyu nem tudtál megtenni: Elgyászolni a gyászaimat, sőt segíteni másoknak feldolgozni saját veszteségeiket. Te, apa, nagymamák, nagypapák , dédik, Ferike, István, Tamás, Ági, Pista, Julika elmentetek már, de segítő energiaforrásokká váltatok. Halottak napján gyertyát gyújtok. Értetek, értem, az itt lévőkért, mindenkiért. Hogy nektek könnyebb legyen odaát és nekünk könnyebb legyen itt.
Kiss Katalin