Mindig félve gondoltam bele abba, hogy milyen lesz, amikor elvesztem az édesanyámat, aki a világra hozott, felnevelt. Vajon túl lehet-e élni egy ilyen veszteséget? Vajon mi lesz utána vele? Vajon mi lesz utána velem? És sajnos megtörtént. Már több, mint 6 hónap telt el azóta, hogy az édesanyámat elvesztettem.

Nagyon sok gondolat és érzés kavarog most is bennem. A szobában, ahol most ülök és ezeket a sorokat írom egy gyertya ég és a háttérben halk zene szól, aminek hullámzó ritmikája újra előhozza belőlem az elmúlt hónapok húsba vágó mivoltát. Amikor az ember szembesül a visszafordíthatatlannal, és amikor minden pár nap alatt megváltozik. Visszafordíthatatlanul, a szemeim előtt, és nem tudok semmit sem tenni, hogy megakadályozzam a megakadályozhatatlant.

Még most is kétségek vannak bennem, hogy megírjam-e ezt a cikket, hogy egyáltalán megírhatom-e. De valahogy inkább azt érzem, hogy gyászkísérőként nem mehetek el szó nélkül a saját gyászom időszaka mellett sem. Szeretnék most egy kicsit megállni, emlékezni, a bennem lévő folyamatot és érzéseket megosztani, talán ezzel is egy kicsit megtörve a halál és a gyász körül kialakult társadalmi tabusítást is.

Szeretnék egy kicsit valami olyanról beszélni, ami az életünk része, de mi mégsem tudjuk vagy akarjuk azt elfogadni. Mert fáj, mert ismeretlen, és ami ismeretlen az bizonytalanná tesz és olyan, mintha kihúznák a lábunk alól a talajt, amikor szembesülünk vele. És mindemellett írom e sorokat annak reményében is, hogy gondolataim másoknak is segíthetnek kiigazodni és kicsit talán irány is mutatni a gyászban és kicsit jobban megérteni a folyamatot, amiben vannak. Megérteni egy olyan folyamatot, ami az élet szerves része, de még sincs róla kultúránk. Nem igazán tudjuk, mit is kezdjünk vele amikor jön és valakinek az elvesztésén keresztül szembesülünk vele, ezért sokszor inkább a szőnyeg alá söpörjük, vagy éppen siettetjük és izomból szeretnénk rajta túlleni. Csakhogy a gyász nem versenyfutás és nem izommunka.

Örökre belém égett az a nap, amikor idén április elején, egy kora reggelen éppen a munkahelyemre tartottam. Aznap reggel még nyolckor telefonon beszéltem édesanyámmal. Akkor még nem is gondoltam volna, hogy az lehet az utolsó beszélgetéseink „egyike”. Fél órával később már az életéért küzdöttek a rohammentősök. Egy kedves barátomnak hála, rövid időn belül lejutottam abba a vidéki kórházba, ahova anya került. Egy óra várakozás után tudtam csak beszélni az orvossal. Ekkor közölték velem, hogy édesanyám sajnos kritikus állapotban van és nagyon kevés esélyünk van a túlélésre.  2 napra rá reggel csörgött a telefon és egy ismerős orvos tudatta velem, hogy édesanya pár perce sajnos elment… Hálás a szívem azért, mert még aznap, mikor bekerült a kórházba tudtunk személyesen is beszélni és búcsúzni. Megvárt és megismert. Kaptunk még pár percet és pár napot. Ez abban a helyzetben nagy ajándék volt.

És ahogy a szakirodalom is nevezi, ekkor egyfajta sokk jött elő belőlem. De ez egy inkább aktív, cselekvő sokk volt. Ami rendíthetetlenül csak vitt előre és cselekvésre ösztönzött. Emlékszem, azon a reggelen pont Szegeden voltam és mentem az egyetemre. És ahogy jött a hír, az egyik esemény már csak vitt a másik után. Egyszerűen nem volt időm gondolkozni. Elfelejtettem enni és inni. Léteztem, de nem tudom mi tarthatott akkor egyben és mi vitte a lépteim. Vidéki város révén még aznap sikerült elintézni a papírokat a kórházban és a temetést is többé kevésbé meg tudtuk szervezni. Értesítettem a rokonokat és ismerősöket, másokat nyugtattam. Próbáltam keresni a fényt a sötétben. Mert a lelkemben hirtelen minden sötét lett.

És még valójában fel sem fogtam semmit, napokig, hetekig. Bíztam benne, hogy majd egyszer csak felébredek. De aztán egyik éjszaka jött a másik után és semmi sem lett más reggelre. Hiába ébredtem fel, az álom nem csak álom volt, mindig valóságos kontúrokat húzott. Emlékszem, megkértem a lelkészt, akivel a temetést intéztük, hogy harangozzanak anya emlékére a temetésig. Sokszor a harangok hangja volt az, ami próbálta bennem tudatosítani azt, hogy anya nincs már itt. Legalábbis fizikailag nincs itt.

Közben pedig elérkezett a Húsvét. Egyedül, mély gyászban, erőtlenül. Hullámzóan éltem meg a perceket, órákat, napokat. Egyszer csak valahogy erőt vettem magamon és Húsvét vasárnap kitakarítottam, csináltam egy kis süteményt és megterítettem az ünnepi asztalt. Kettőnknek: Édesanyámnak és magamnak. Meggyújtottam egy gyertyát és a neki kikészített tányérba tettem, Mert úgy éreztem, így talán ő is ott van velem. Ezekben a napokban érdekes megtapasztalásokban is volt részem. Mankóra leltem egy-egy ablakon beszökő fénysugárban és meg tudtam kapaszkodni a Húsvét ünnepének üzenetében.

Idő közben lebetegedtem ezért az eredetileg tervezett időponthoz képest egy héttel később tudtunk elbúcsúzni anyától. A temetés napján valahogy nagyon szépen sütött a nap. A lelkész mellett én is tudtam anyától búcsúzni és megköszöntem „mindazt a jót, amit értem tett az én anyám”.

De az igazi lelki munka valójában csak a temetést követően indult el és még most is tart. Akkor lett erre idő, tér és talán csend is. Pedig még ekkor is azt éreztem, mintha kívülről nézném a saját életem filmjét. Nagyon nehezen tudatosultak bennem a történtek. Mostanra, kicsivel több, mint 6 hónap távlatából úgy érzékelem, hogy a kezdeti hónapok olyanok voltak, mint egy lassan csöpögő infúzió. Minden nap 1-2 csepp csepegett csak le ebből az infúziós oldatból. Egyenesen bele a tudatomba. Ezek cseppek a veszteségem tudatosulásának cseppjei voltak, és azt akarták velem megértetni, amit én még nem akartam hallani: hogy nincs többé már anyukám. Azaz fizikai értelemben nincs.

Nem tudtam, kifelé mit és hogyan mutathatok a gyászomból. Hiszen gyászkíséréssel foglalkozom, szakember vagyok, másrészről meg sosem vesztettem még el az édesanyám. Nem tudtam, hogyan is kell, hogyan lehet egy ilyen helyzetben jól gyászolni. Aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy szeretném ebben megtalálni saját magam és a saját utam, hiszen minden gyász egyedi. Úgy döntöttem, hogy szeretnék úgy gyászolni, ahogy az a belső énemből, őszintén jön, a lelkemnek jólesően. És valahogy azóta is erre törekszem. Megkeresni azt a bizonyos belső hangot és érzést, és meghallani, hogy az mit és hogyan mond. Merthogy nagyon fontos leszögezni, hogy nincs jó vagy rossz gyász. Egyszerűen gyász van, ami még családon belül is eltérő intenzitású lehet és eltérő időtartamig tarthat.

És közben elkezdtem újra járni az utam is. Kicsit még igaz bicegve, de mégis gyógyultam közben, sírtam, visszamenten pár hét után újra dolgozni. És a bicegés nagyon szimbolikus is volt, mert meg kellett tanulnom újra járni is, mert egy rossz mozdulat miatt május közepén eltört a lábam. Ilyen volt az, mikor először lelkileg, majd fizikailag is kicsit megtörtem. De pár hét után szépen felálltam, és újra sétáltam, lassan újra kertészkedtem, és egyre többször jutottam el a temetőbe is. Mert valahogy ott éreztem és érzem most is azt, hogy ott vagyunk anyával a legközelebb egymáshoz. És még talán a kertészkedés során is ezt érzem. Számomra sokat jelent a kert és növények szeretete, valahogy ebben is azt érzem, hogy ha ezt teszem, az is közelebb tud vinni anyuhoz. Ez is valahogy egyfajta csatornává válik közöttünk, mert régen sokat tevékenykedtünk együtt a kertekben és a növények szeretetét tőle hozom. Ez is segít emlékezni, átdolgozni.

Attól, mert gyászkísérő vagyok, nem kapok felmentést a gyászból. Ugyanúgy fáj, mint bárki másnak. Talán amiben a szakmaiságom segítheti a gyászomat, az az, hogy van egy átfogó képem mindarról, ami a folyamat részeként már a gyászutam része volt, vagy még várhat rám. Talán segít egy kicsit tudatosabbnak és türelmesebbnek lennem a gyászomban. De az érzelmektől és a hullámzástól nem mentesít.

Próbálom megengedni magamnak, hogy megéljem a gyászom hullámzását. Mert a gyász nagyon hullámzó. Mindenkinél, nemcsak nálam. Mikor már kicsit elhiszed, hogy jobb lehet, akkor hirtelen jön egy emlék, egy pillanat, ami visszavet újra. De a jó pillanatokban már meg tudod tapasztalni, hogy tudsz újra is jól lenni és talán még nevetni is tudsz, újra. Mert az is nagy kérdés sokszor, hogy vajon lehet-e nevetni, ha gyászolsz. Megengedheted-e magadnak, hogy szórakozz és hogy esetleg jól is érezd magad egy ilyen időszakban. Szerintem igen. Én megengedtem. Hiszen attól, hogy megengeded magadnak, hogy jókedvű legyél, még nem fogsz kevésbé gyászolni. De mégis talán a nevetés és a néha elkapott mosolygós pillanatok teret adhatnak az életnek, hogy körbe nője a gyászt, hogy újra kinőjön a fű a lelki virágoskertben. Attól, ha megengeded magadnak, hogy lehess jól is, nem fog még kevésbé fájni a szeretted elvesztése és nem fog ő még kevésbé hiányozni sem. És ez is a folyamat része- a sok jó és nehéz érzéssel együtt is. A hirtelen megérintődésekkel, amik néha gyomrosként törnek ránk egy boltban, vagy amikor meglátunk egy-egy emléket, meghallunk egy-egy hangot, vagy valahol meglátunk egy hozzá hasonló karaktert. Idő kell a hiány megszokáshoz is. Hogy az agyunkban is új kapcsolódási pontok alakuljanak ki. Szerettünk elvesztésének “felfogása” nem megy egyik percről a másikra, sőt egyik hétről vagy hónapról sem a másikra. Ahhoz, hogy agyunk felfogja az átélt veszteséget, a neuronok közötti kapcsolatokat is valamelyest újra kell építenie, és új fizikai és mechanikus kapcsolatok kell, hogy szülessenek agyunk idegsejtjei között. Talán ezért is mondják az egy éves gyászévet. Meg azért is, hogy egyszer minden ünnepet, alkalmat átéljünk nélkülük. Ez kegyetlen nehéz. De valahol azt is mondom, hogy az egy éves gyászév önmagában nem old meg semmit, ha közben nem foglalkozunk az érzéseink megdolgozásával.

Azt tapasztalom, hogy sokat segíthet, ha a gyászunk során van valamilyen csatorna, amin keresztül tudunk „beszélgetni” elvesztett szerettünkkel. Lehet ez a csatorna akár a naplózás, amikor leírjuk azt, amit esetleg neki szeretnénk elmesélni. De csatorna lehet még az is, hogy egy-egy kérdéses helyzetben elgondolkozunk azon, hogy vajon ő erre mit mondana, hogyan reagálna. Írhatunk neki levelet, vagy a fényképek és közös történetek mentén is beszélgethetünk vele, róla másokkal. Ezekkel mind teret adhatunk az emlékezésnek.

Most, halottak napjához közeledvén, szeretnék kicsit megállni. Köszönetet mondani Neked anya mindazért, amit értem tettél. Köszönöm, hogy megtanítottál embernek lenni egy sokszor embertelenné váló világban. Én szeretnék abba kapaszkodni, hogy mindaz a jó, amit tőled kaptam, egy mosolyon, tanításon, gesztuson, tetten cselekedeten vagy 1-1 mondaton keresztül, az velem marad mindörökké. Hiszem azt, hogy az eddigi közös élettörténetünk is mind olyan szép emlékké alakul, amit értékként tudok Rólad tovább adni majd a gyermekeimnek. Bízom abban Édesanyám, hogy Te ugyanúgy velem és velünk maradsz, csak mostmár picit messzebbről, mamával karöltve fentről vigyáztok rám. Köszönök mindent, nagyon szeretlek.

Csitáry-Hock Tamás :
 
“Lelkembe jutsz…
Mert amikor gondolok rád,
nem „eszembe jutsz”.
Hanem a lelkembe.
Mert nem az eszem gondol rád,
hanem a lelkem.
Nem csak egy-egy pillanatra,
hanem folyamatosan.
Nem tudlak, hanem érezlek.
Nem gondolat vagy, hanem érzés.
Nem távolság, hanem közelség.
Nem ott, hanem itt. A lelkemben.”

Nagy Zsolt – gyászkísérő