Ültem az ágyamon Jött a vonat,
Mikor éjfélt ütött az óra, Szélsebesen robogott előttem,
Néztem ki az ablakon, Gondolataim pont ily gyorsan
Néztem fel a holdra. Cikáztak fejemben.
Túl sok gondolat Egyszerre éreztem fájdalmat,
Kavargott fejemben. Öntött el a méreg,
Azt éreztem ki kell adnom, Tekertem volna vissza az időt,
Vagy megőrülök menten. Bár tudtam, úgy is mindegy.
Egyik pillanatról a másikra Hibáztattam magam,
Kezdtek könnyeim hullani, S éreztem magam senkinek,
S kezdtem el megállás nélkül Egy ember volt ki szeretett
A néma éjszakába futni. De ő is elhagyott végleg.
Kirohantam a házból, Talán az én hibám volt,
Ki az udvarra, Hogy nem tűnt fel hamarabb,
Majd azon túl az erdőbe, s ki a porútra. Talán Ő gondolta azt,
Hogy így lehetne szabadabb.
Ott álltam egyedül
A csillagos ég alatt Fájt minden gondolat,
Potyogó könnyeimmel Semmi nem volt rendben,
A szívem megszakadt. Nem maradt semmim,
A világban elvesztem.
Ott álltam,
Ahol aznap minden tönkrement. Jött a vonat.
Tovább haladtam, s megálltam a kő előtt Szólt a kürt.
Mi alatt ott pihent. S a hold tiszta fényében
Ott egy élet megszűnt.
Ott zokogtam a sír előtt,
Vártam egy jelre,
Mi közli velem azt,
Hogy nem miattam tette.
Meghallottam a vonatnak
Közeledő hangját,
Mi újból felidézte bennem
Halálának napját.