Ültem az ágyamon                                          Jött a vonat,
Mikor éjfélt ütött az óra,                                 Szélsebesen robogott előttem,
Néztem ki az ablakon,                                     Gondolataim pont ily gyorsan
Néztem fel a holdra.                                        Cikáztak fejemben.

Túl sok gondolat                                              Egyszerre éreztem fájdalmat,
Kavargott fejemben.                                        Öntött el a méreg,
Azt éreztem ki kell adnom,                              Tekertem volna vissza az időt,
Vagy megőrülök menten.                                 Bár tudtam, úgy is mindegy.

Egyik pillanatról a másikra                              Hibáztattam magam,
Kezdtek könnyeim hullani,                              S éreztem magam senkinek,
S kezdtem el megállás nélkül                           Egy ember volt ki szeretett
A néma éjszakába futni.                                   De ő is elhagyott végleg.

Kirohantam a házból,                                       Talán az én hibám volt,
Ki az udvarra,                                                   Hogy nem tűnt fel hamarabb,
Majd azon túl az erdőbe, s ki a porútra.          Talán Ő gondolta azt,
Hogy így lehetne szabadabb.

Ott álltam egyedül                                          
A csillagos ég alatt                                            Fájt minden gondolat,
Potyogó könnyeimmel                                      Semmi nem volt rendben,
A szívem megszakadt.                                       Nem maradt semmim,
A világban elvesztem.

Ott álltam,
Ahol aznap minden tönkrement.                       Jött a vonat.
Tovább haladtam, s megálltam a kő előtt          Szólt a kürt.
Mi alatt ott pihent.                                              S a hold tiszta fényében
Ott egy élet megszűnt.

Ott zokogtam a sír előtt,
Vártam egy jelre,
Mi közli velem azt,
Hogy nem miattam tette.
Meghallottam a vonatnak
Közeledő hangját,
Mi újból felidézte bennem
Halálának napját.