A lépteim koppantak a padlón, ahogy beléptem a lakásba. Először azóta, hogy Ő nem volt benne. Először léptem be azzal tudattal, hogy Ő nincs itt. És Ő már sosem lesz. Elment. Elment örökre és én nem tudhatom lesz-e még folytatás vagy végleges a búcsú. Sosem lesz fizikailag velem. Sosem fogom többé megfogni a kezét. Nem fogom megölelni többé. Nem fogom hallani a hangját, ahogy azt mondja: Se puszi, se pá? Miután mi vidám beszaladunk az ajtón, figyelemre se méltatva őt. A pillanatok elmúltak és az, amit állandónak, megváltoztathatatlannak, öröknek hittem az hirtelen nem volt más, mint múló emlékek halmaza. Furcsa volt a hiánya. Tudtam, hogy mindenki másnak is fáj. De ők felnőttek. Erősnek akarnak tűnni, mert ha beismernék, hogy nem azok, azt hiszik ártanak vele nekünk. Mert akkor a mi megingathatatlan bástyáink, ők, akikben rendíthetetlenül bízunk mégis meginogni látszanak. És a lelkünk képtelen elfogadni. De ha nem ismerik be, ha mindig erősnek mutatkoznak mi is azt hisszük majd, hogy erősnek kellene lennünk. Látjuk, hogy ő nem gyászol. Legalábbis mi azt hisszük. De akkor mi miért? Rosszul csinálok valamit? Nem. Időnként hagyni kell, hogy a szomorúság beléd költözzön. Idővel egyre és egyre könnyebb lesz majd. Azt mondják. Igen, szörnyű, hogy nincs itt. Értem én, hogy nincs. De vajon mikor lesz ez másképp? Mikor lesz ez másképp, hogy aztán elmondhassam, milyen rossz volt Nélküle? Fogunk még találkozni? És ha nem…? Akkor oda minden? Nem értem. Nem tudom. És talán nem is akarom tudni. Most és itt még nem. Csak figyelem a csöndet, nézem a fákat, hallgatom a madarak csiripelését, a tücskök muzsikáját, az eső kopogását és arra gondolok: Miért nincs itt velem?