– Megtörtént? – Halkan kérdezte, halkan és gyengéden, hogy ne tépje fel a sebeket. A fűben ültek egy éjszaka, de kellemes idő volt, s az ég is tiszta volt, így a csillagok nyugodtan ragyoghattak azon.

– Mármint a baleset? Igen. – Fáradtan felsóhajtott, s állát felhúzott térdein támasztotta meg. Amiről mesél, nem most történt, évekkel ezelőtt, de ugyanúgy hat rá, mint akkoriban, csak már jobban tudja kezelni, jobban megérti azt, amit akkor nem.

– Annak a járműnek meg kellett volna állnia, nem lett volna szabad körül sem néznie. Dühítő érzés az egész. Láttam a felvételt…szét szaggatott, ahogy láttam az összetört autót. Kicsi voltam még, de tudtam, hogy mi történt…mikor telefonban meghallottam a hangját, nem nyugodtam meg, hogy jól van, egyenesen zokogtam a telefonban, ahogy próbáltam kibökni valamit. Légzés probléma is akadt…én akkor azt hittem nem jön rendbe…az arcában szilánkok voltak, ma is látszik a nyoma…

– De rendben vannak? – Egy kis ideig hallgatott mielőtt megszólalt volna. Nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet. A másik felé fordította fejét, tekintete csillogott az emlékektől, amik már elmúltak.

– Igen, akkor is mosolyogtak, és most is ezt teszik.

– És te…hogy viselted? 

– Minden mozzanatukat lestem. Hogy menjek, ha baj van, de nem tudtam segíteni, emiatt pedig mérges lettem. Túl kicsi voltam, hogy bármit is tegyek. Tudod…úgy érzem, hogy a saját gyerekkoromból vettem el. – Megingatta fejét, és felsóhajtott, majd folytatta.

– Fel akartam nőni, azt akartam, hogy elmúljon a tehetetlenség. Rettenetesen meg akartam tanulni sütni, főzni, és minden mást, amivel mások segítségére lehetek…legalábbis egy valakiére biztosan.

– Megbántad?

– Nem, nem mert úgy érzem, hogy könnyítettem egy életet. Igaz, nem sok ideje értek hozzájuk, talán egy-két éve, de jól jött, mikor kellett. Tudod, én tisztában vagyok vele, hogy milyen nehéz időszak a járványhelyzet. Hogy mindenki félti magát, és a hozzá közelállókat. Én egy percig sem gondoltam magamra. – Humor nélkül nevetett fel, hiszen eszébe jutott, mikor önzőnek titulálták. Nem is egy alkalommal, és ez fájt neki a legjobban. Ráadásul nem múlt el, és tudta jól, hogy nem minden lesz a múlté, nem válik semmissé, semmi nem válik azzá, az embereknek meg kell tanulniuk együtt élni vele, mert a fájdalom is egy érzés, amire emlékezni kell.

– Azt akartam, hogy senki ne betegedjen meg. Azt állítottam magamnak, hogy vagy én vagy senki más. Tudod mi a legszomorúbb? – A másik fél kérdőn biccentett felé. Szemei már könnyesek voltak, arcán is végig száguldott pár csepp.

– Hogy a vírus hálátlan. Olyan embereket terített le, akiket még csak meg se kellett volna közelítenie. Azt hittem, hogy…A halál gondolata rémisztő, ugye!? Bármelyik pillanatban az életed részévé válhat a gyász. Viszont…az emberek többsége nem beszél erről, pedig nem tabu, ez a természet. Nem is gondolom, hogy ez egy titkolni való téma lenne, vagy amit el kéne hallgatni. Viszont megértem azokat is, akik nem beszélnek róla, tekintve, hogy az arcukon mosoly fekszik, valószínűleg megéri.

– Gyászoltál már valaha? – A kérdést nehézkesen tette fel. Továbbra is félt erről kérdezni. Ez nem volt igazán meglepő tény, hiszen ez nem egy olyan témakör volt, amire egyszerűen azt mondod, hogy ,,szívás”. 

– Mindenki gyászolt már az életében. Láttam mások fájdalmát, hogy hogyan dolgozzák fel. Meglepő, hogy mikor sírniuk kellett volna, ők nevettek. Először nem értettem, hogy miért teszi, ha belül zokog, de aztán…rájössz, hogy nincs okod ítélkezni mások módszerei felett, amikkel elűzik a rossz gondolatokat. Gyászolhatnak nevetve, sírva, depresszióba zuhanva, ez egy zárt folyamat, amit mindenki magában rendez le, vagy éppen kiadja a nagyvilágnak. – A mellette ülő csendben hallgatott. Nem tudta, hogy mit mondjon, és ez rendben volt, nincsenek mindenre szavak. Percekig nem szólaltak meg, egészen addig, míg újra beszélni nem kezdett Ő.

– Volt egy barátságom…Nyolc évig viseltük a legjobb barát címet. Kis iskolás korunktól kezdve mindent együtt csináltunk, nyolc évig.

– Aztán mi történt? – A hangulat már nyugodtabb volt, mint eddig, ebből látszódott, hogy már a beszélgetési kör is enyhül. Immár arcát pihentette térdein, a másik felé fordulva, hogy a szemébe nézzen, mikor beszél.

– Lassan elfelejtjük egymást. A barátságunk valahogy elmúlt, ő megváltozott, talán én is, de a kapcsolatunk felszínessé vált, viszont én nem bánom. Vagyis, bántam, de mikor úgy láttam, hogy felesleges ezen őrlődnem, felhagytam a sajnálkozással, mert nincs értelme. Egy barát elvesztése egybe olvad majd a múlttal, s csak egy emlék lesz a sok közül. Végső sorban pedig…egy halálesetre reagálj halkan, ahogy illendő, de ne kezeld meg nem történtként, mert attól nem válik azzá.