Egy budapesti iskola vállalkozó szellemű pedagógusainak tartottam coaching szemléletű esetmegosztó csoportot. Havonta két órában találkoztunk, és dolgoztunk a csoporttagok aktuális megéleseivel, kérdéseivel, sikereivel, problémáival. 

Az egyik alkalommal, jó pár csoportüléssel a hátunk mögött valahogy nehezen indult a nyitó körben az aktivitás, egymáshoz kapcsolódás. Ekkor az egyik pedagógus, aki tudta rólam, hogy gyászfeldolgozás támogatásával is foglalkozom, elmondta, hogy milyen nehéz most számara iskolai feladatain gondolkozni, hiszen ma reggel, az iskolába lépve tudták meg, hogy előző nap hosszú betegsége után elhunyt egy régi, az iskola életében is hosszú ideje meghatározó kollégájuk. 

A kimondás után valami már meg is változott. Sorban kapcsolódtak a kollégák a fájdalmuk, az emlékeik, az adott nap iskolai feladatainak nehézségei mentén, és érkeztek a kérdések is: Nem tudom jól csináltam-e? Mit lehet, mit kell mondani ilyenkor a gyerekeknek? Mi itt a feladatom? Hogyan lehet ilyenkor tanítani?

Gyakran tapasztaltam ezt más iskolákban, és saját magamon is. Egy váratlan veszteség, történés kapcsán a pedagógus szerepben vagyunk, maradunk. Tesszük a dolgunkat, beszélünk a gyerekekkel, a szülőkkel, támogatunk, tájékoztatunk, cselekszünk, reagálunk, közben adminisztrálunk, aktuális el nem odázható ügyeket intézünk, gyermekekért aggódunk és tanítunk. Majd a nap végen kimerülten, feszültséggel teli magányban tesszük helyére vagy éppen félre a nap tragikus eseményeit, legyen az terrortámadás, buszbaleset, kollégánk elvesztése, szülő halála vagy éppen egy gyermek gyógyíthatatlan betegsége.

Napokig, hónapokig, sokszor évekig cipelve a súlyát, mályen kavargóérzéseink, kérdéseink, gondolataink káoszát: Hogy döbbenet, és miért pont most, mi van, ha velem is megtörténik, hogyan segítsek, mit tehettem volna, hogyan tegyem jól, még ezt is? Hát nem volt már így is épp elég nehéz?

A fent említett csoportban ezután a pedagógusoknak módjuk volt megosztani, kapcsolódni, közösen, együtt lenni az adott veszteségben és élethelyzetben. A folyamat során kimondódott, kit és hogyan veszítettek el, megfogalmazhatták, mit éltek meg a haláleset megtudásakor, felidézhették kollégájukhoz fűződő emlékeiket. Magéhoz a gyászhoz, a halálhoz való viszonyuk, hitrendszerük is megjelenhetett. Kapcsolódtak magukhoz, egymáshoz, megélték érzéseik normalitását, megtapasztalták a sorsközösségükben a gyász egyediségét és univerzális voltát, így, ezek után voltak képesek ismét valódian a pedagógus szerepükhöz, feladataikhoz kapcsolódni. Ahhoz, mi volt nekik a haláleset kapcsán nehéz a tanári feladataikban. Kérdéseket, szükségleteket fogalmaztak meg, melyekre megérkeztek az egyedi válaszok, megoldások. Mi az, amit jól csináltam, milyen feladataim vannak, lehetnek még, mire figyeljek, miben segíthetek még? A nyugvópont, ennyit tehettem, ennyit tehetek, és ez elég.

A pedagógusok kiégésének hitem szerint ez az egyik legfőbb ellenszere, hogy legyen időnk megállni, megfogalmazni saját megéléseinket, szükségleteinket, és megtalálni a belső válaszainkat. Ehhez, mint ebben az esetben is szükséges az idő, a hely, segít egy megtartó közeg, valamint sokszor egy külső támasz, nézőpont, akitől arról is kapnak információkat, hányfélék lehetnek a gyászreakciók, hogyan más ez a felnőtt és a gyermek esetében, és milyen eszközeink vannak magunk és mások támogatására. 

Szabó Márta, coach, gyászkísérő, pedagógus

2022 január 18.