A most zajló világesemények alaposan próbára teszik az embereket. Vizsgázni lehet emberségből, barátságból, alkalmazkodásból, elfogadásból. Vannak, akik szerint tudatszint emelkedés történik, s vannak, akik a mikroorganizmusok eszeveszett támadását látják csupán.

Tény, hogy veszteségeket élünk meg lelki-szellemi szinten, és sok-sok gyászt. Sírunk belül és tartjuk a frontot kívül. Erősnek akarunk látszani, ahogyan mindig az életben. 
Mert ezt tanultuk. Azt mondták, ez a jó.

Sírnak az idősek, mert feldolgozhatatlan trauma számukra a kényszerű elszigetelődés. Sokkal pusztítóbb ez, mint bármi, amivel életük során találkoztak. Sokan belehalnak.

Sírnak a gyerekek, mert játszótársaiktól egyetlen tollvonással elzárták őket, elszakították kis szerelmüktől, a dadustól, pedagógustól, kedvenc tanítótól. Családok sírnak, mert odalett az életük, hiszen napról-napra éltek. Még jó, hogy most legalább fűteni nem kell: nem fagynak meg.

Sokfélék vagyunk, számtalan gonddal, feladattal, de mind a túlélésre törekszünk. Ám –  ugyanezzel az egyetlen tollvonással – feláldozhatóak is vagyunk.

Anya, aki feláldozza magát azért, hogy fél évre is otthon maradhasson autista gyermekével, akinek elmarad az összes gyógytornája, speciális foglalkozása. Most a nulla alatt vannak. Küzdenek, és pokol az életük. A legszörnyűbb mindenkinek, hogy nem látják, meddig tart a rémálom.

Apa, aki mindent elvállalt, amit csak lehetett, nem törődve büszkeséggel vagy végzettséggel, hogy enni tudjon a három gyerek. Ugyanúgy este ér haza és ugyanúgy nem látja a gyerekeit, ahogyan eddig sem. Nem az ő hibája.

Nők, akik hazavitték a munkát, amit soha nem akartak, hiszen a családi fészek ne az ügyfelekről szóljon. Most aztán összekeveredett minden. A gyerek a háttérben zajong, a másik on line küzd a tanulással. Néha felkiált a tehetetlenségtől, hiszen rosszul hallja a másikat, nem látja a mintát. A nő már nem fésülködik, pizsamában caplat a lakásban, ellátja a gyerekeket, olykor kiabál, de legfőképpen, mélyen belül ordít.

Férfiak, akik otthonról dolgoznak laptopon és telefonon, a gyerekek meg eljátsszák apát: nem a könyvet veszik le a polcról és nem autót vezetnek.

Összezárva. Mások elzárva egymástól. Furcsa és dühös világ ez. Olyan érzelmek kerülnek felszínre, amik már nem tűrik a színjátékot és az álarcokat. Vannak, akik rettegnek a családjukban, mert erőszakos és durva a légkör. Félnek és esélyük nincs menekülni a másik gyilkos karja, vagy rúgása elől.

Mások hiába mennek a nagyihoz, ő már bezárta magát a lakásba, nem nyit ajtót, mert elültették a fejébe a pánik magját. Unoka sír kint, nagyi sír bent. Tátott szájak és megszakadt szívek. Értetlenség a fejekben. Ellenállás lélekben. Félelem. Düh. Harag. Bizonytalanság. Agresszió. És gyász.

Akik hozzátartozót vagy ismerőst vesztettek el, nem biztos, hogy ott lehettek a temetésén. A család sokszorosan gyászol: a szeretett személyt, és magát a helyzetet, hiszen egy tisztességes búcsút sem tarthattak.

Az elmaradt rendezvények, táborok, tréningek, kirándulások soha nem pótolhatóak, hiszen az elveszett idő nem tér vissza! Soha többé nem kapjuk vissza ezeket a perceket, napokat, heteket. Elmúlt a születésnap a család nélkül, elmaradt a keresztelő, az esküvő, amire évek óta készült a pár, elmaradt a várt találkozás a külföldi rokonnal, baráttal. Az senkit nem érdekelt, hogy a dédpapa 96. születésnapját egy éve szervezték. És dédpapa nem biztos, hogy megéli a karácsonyt. Ha lesz karácsony…

Ezzel a kissé drámai írással arra szerettem volna rámutatni, hogy mennyi veszteség érte az embereket ebben a fél évben minden téren. Bár elméletben tudjuk, hogy mi történt és történik, és igyekszünk alkalmazkodni a helyzethez, mégis arra várunk, hogy ez is majd megoldódik magától. Nem fog! Mi vagyunk azok, akiknek ezen veszteségeket fel kell dolgozni. Minden lelki megrázkódtatás, amit – akár csak átmeneti megoldás nélkül- megélünk magunkban, a testünkben mutatkozik meg valamilyen elváltozás (betegség) formájában. A fel nem dolgozott gyász nagyon sok esetben – mondjuk ki őszintén – egyenes út a halálba.

A gyász feldolgozása nem egy könnyű és nem vidám folyamat. Mégis azt tanácsolom, hogy aki azt érzi, hogy nagyon egyedül van a fájdalmával, gondolataival, érzéseivel, vagy azt érzi, hogy „beleőrül” a félelembe és a mindennapos lelki küzdelembe, keressen fel egy – kifejezetten – gyászcsoportvezetőt vagy gyásztanácsadót.

 

Bartók Boglárka – gyászcsoportvezető
A szerző ebben az írásában saját veszteségekkel kapcsolatos megéléseit fogalmazta meg.

 

By Comments off június 10, 2020