Gondolatok végzős diákoknak, körülöttük lévő felnőtteknek

A napokban az érettségi vizsgákról szólnak a hírek, ott van a közösségi posztokban, mindenütt félelmek, javaslatok, vélemények, ellenvélemények sokasága olvasható. Mit jelent az érettségi tanulóként, és miben más az idén vizsgázó több tízezer diák számára? Mi lehet bennetek, kedves végzős diákjaim, miközben az utolsó online óráitokat hallgatjátok? Erről gondolkodtam érettségiztető pedagógusként, egykori érettségizőként, gyásztanácsadóként.

Az érettségi nagy dolog. A felnőttkor küszöbén, a gyermekkor végén, egyfajta modernkori beavatás – mondják sokan. Ami biztos, hogy mindenképp egy változás, egy életszakasz vége. Az volt nekünk, az nektek is.

Most, a vizsgák előtt pár héttel még ott a gondoskodó burok, benne a lázadásra termett elvárásokkal: Légy alapos, csináld meg, viselkedj jól, öltözz fel rendesen, ez a dolgod, ne késs el… !

Ott állnak még körülöttetek a bástyák. Szüleitek, tanáraitok már rátok bízzák, mit és hogyan csináltok, de még orrotokra koppintanak, ha hülyeség lesz belőle, figyelmeztetnek, ha elfelejtitek beadni a munkáitokat, csóválják a fejüket, ha napozni volt kedvetek matek óra helyett. Biztonságot jelentő, ismerős falak. Hív a kapu, látod azon túl az utat, de még bent vagy. A szülői házban, az iskola udvarán. Menni fogsz, mert ez az élet rendje, visznek a vágyaid, az ösztönöd, az ifjúság vakmerősége. Még jó! Enélkül bele se vágna egyőnk sem ebbe a nagy ismeretlenbe. Erőt ad neked a gondolat: Megmutatom, megcsinálom, kiállom a három próbát! Ezt itt lezárom, s megnézem, mit érek a világban.

Van, amiről már rég tudtad, hogy ezután búcsút kell venned, de amit most megélsz, ezek itt most más veszteségek.

Elvesztetted annak biztonságát, hogy terveztél, újraterveztél, de közben tudtad, hogy mire készülsz. Úgy tudtad, hogy az út legalább a kapuig ki van kövezve. Hogy míg odáig érsz, addig élheted az ismert iskolai keretek világát, megélheted a mindennapok unalomig ismert, és az utolsó időszak kívülről sokszor látott rituáléit. Elvesztetted a „Tudom, mi van.” biztonságát. Annak tudását, hogy igen pár hónap múlva elindulsz, de addig az ismerős burokban vagy.

Most hirtelen mindez elveszett.

Hova lett az a 2-3 hét? Az utolsó simításokra, az útravaló elcsomagolására rendelt idő. Az utolsó szippantás az ismerős szagokból, amikor veszel még egy nagy levegőt. Hol vannak a napok, amikor a kapuban állsz, egyszerre nézve hátra és előre, a szabadság illatát ízlelgetve az ismerős falak hűvösét érezve a hátad mögött?

Nem ér. Ez nem ér. Hirtelen kabát, esernyő nélkül találod magad kint a zivatarban. Mielőtt végiggondolhattad volna. Mielőtt elszámoltak volna háromig… Így éretlenül elvesztetted az utolsó 2 hónap tervezett mérföldköveit, a már 11 éve sejtett, látott, várt forgatókönyvet.

De nem csak az a nehéz most, hogy nem volt időd felkészülni, útravalót csomagolni, búcsúzni, sírva- nevetve megköszönni, lezárni, megpihenni és nekirugaszkodni. Hanem az, hogy mindezek helyett egy teljesen ismeretlen próbatételt kell most kiállnod. Máshogy, egyedül, máshol tanulni, tervezni, várni, félni, hiányolni, félteni, feldühödni, dönteni és elgyászolni.

Félig kész szárnyakkal felnőttségedben megmérettetve dönteni. Alkalmazkodni, eligazodni. Mit tegyél most? Mi jó neked, mi jó másnak? Mivel ártasz magadnak, és ha úgy döntesz, hogy vizsgázol, ezzel ártasz-e valaki másnak? Viselni annak a fájdalmas ellentmondásosságát, hogy mindez csak egyszerre létezhet, nincs mindenkinek jó megoldás. Mindeközben pedig létezned, tanulnod kell a vélemények, ellenvélemények bizonytalanságában.

Telnek a napok, és ezzel bárhogy lesz is, közeledik a vége. Nem az lesz, ami 11 év 8 hónapon keresztül biztos volt, hogy lesz. Nem lesznek a semmittevő, kicsit unalmas, de mégis maradnál még utolsó órák. Nem lesznek a folyosón kapott ölelések, a tarisznya, a hamis ének. Az, hogy feltörte a lábad az új cipő. A „milyen volt ez a 4-5 év?” témájú semmitmondó és valódi beszélgetések, és a „kilencedikben szerelmes voltam beléd!” szerenádon elhangzó részeg vallomása. A nagyi virágcsokra, az „ejnye igazán megfésülködhettél volna rendesen!” mondat utáni büszke, sugárzó mosolya.

Sajnálom. Mindezt elvesztettétek, és veletek együtt mi is, akik a sorfalban álltunk volna.
Más lesz.
Egyszer apám azt mondta nekem: Kislányom! Bárhogy lesz is, bárhogy döntesz, mindenképpen fel fogsz nőni hozzá.
És így lett, így lesz.
Amire szükségetek van, már ott van a batyutokban. Tanácsért, dorgálásért, ölelésért pedig bármikor visszajöhettek.

Induljatok. Nem könnyű tapasztalat, de ti már tudjátok. Bármikor megtörténhet, hogy nem az lesz, ami lett volna, hogy kihúzzák a lábatok alól a talajt, hogy ez egyszerre bizonytalan, félelmetes és akár felszabadító is lehet.

Tegyétek a batyutokba hát azt is, hogy mindezt megéltétek. Megtapasztaltátok, mit tesz veletek egy ilyen élethelyzet, hol találjátok a viharban a kapaszkodókat. Ami segített, vidd magaddal! Ami nem, ahelyett keress egy másikat. Menni fog!

Szabó Márta
Gyászkísérő, coach, pedagógus

By Comments off április 26, 2020