Tizenhat éves voltam. Kollégiumi szobában szorongtunk tizenegynéhányan. November elseje volt, este. Lámpaoltás után titokban gyertya égett. A felnőtté válás útjának elején fontos döntésünk volt, hogy mi is gyertyát gyújtunk, emlékszünk, így együtt. Én másként szorongtam. Nagyapám beteg volt, tudtuk, már nincs sok hátra, ez az út már csak egy felé tart, teste megtört, lelke búcsúzott. Aznap este a halál közelsége, a meggyötört arc képei elől elbújva az életre gondoltam. Másnap meghalt a nagyapám.

A veszteség, a gyász benne van a döntésemben, hogy gyertyát gyújtok ezen a napon, virágot viszek a nekem fontos sírokhoz, hogy néhány percig része vagyok a temetők őszi szépségének vagy épp a nyirkos, ködös szürkeségének. Abban, hogy fontos nekem, hogy a családom, gyermekeim tudják, hogy hol nyugszanak a nagyszülők, kik voltak ők. Fontos a folytonosság, hogy voltunk, vagyunk és leszünk.

Ez a nap kicsit olyan, mint a karácsony. Megvannak a hagyományai, tudjuk, mit csináltak ezen a napok a korábbi generációk. Mi, itt és most azonban újragondoljuk, megkérdőjelezzük, átalakítjuk a régi mintát, hiszen ez már egy másik világ, a miénk. Ugyanakkor mindegy, hogy karácsonykor veszünk-e ajándékot, vagy nem, töltött káposztát eszünk vagy épp szusit, valamiképpen mégis alkalmat ad az ünnep arra, hogy a szeretetre, a szeretetről, szeretteinkről gondolkodjunk.

Épp így az is folyamatos változásban van, hogy mit csinálunk Halottak napján. Ma már ritka, hogy minden sírt meg tudunk látogatni a városszéli ismerős temetőben, szétszóródtunk, messzire, nem ritkán külföldre költöztünk. Új temetkezési szokások is kialakultak, az emlékezés helye ezért ma már sokszor egy csendes folyópart, egy virágos rét. De nem csak a világ, mi is változunk. Mást jelent ez a nap, másképp élhetjük meg, ha még nem veszítettünk el hozzánk közel álló személyt, és másképp minden újabb veszteség után. Bárhogyan teszünk is, ezen a napon, a Halottak napján valamilyen formában a halállal, a veszteséggel, találkozunk. Megfogalmazhatjuk ilyenkor magunknak és egymásnak, mit gondolunk a halálról, az életről vagy akár a halál utáni életről. Megélhetjük az elmúlás szomorúságát, félelmét, a magányt és az összetartozás érzését.

Gyászolók számára ez a nap sokszor nehéz. Nehéz újra szembesülni a sírfelirat véglegességével, az egyedülléttel, a hiánnyal, zavaró a tömeg, a felfordulás. Sokak számára ugyanakkor ez az a nap, amikor megmutatható, felvállalható a külvilág számára is a veszteség, a hozzá kapcsolódó összetett érzések, amikor beszélni lehet a gyászról, a nehézségekről. A temetői találkozások, a hírműsorok vagy éppen a közösségi portálok megosztásai által a gyász magánya oldódik, megtapasztalható, hogy más is hasonló nehézségeket él át, ami velünk történik az normális. Láthatóvá válik ilyenkor egy sorstársi közösség és a gyász egyetemlegessége.

Ezekben a napokban is fontos, hogy az ünnep úgy tudjon a miénk lenni, ahogy arra az adott élethelyzetben, érzések közt szükségünk van. Ha kell temetőlátogatással, egy régi közös dal felidézésével, egy erdei sétával vagy épp egy egyszerű hétköznappal, takarítással vagy gyerekzsivallyal.

Megyünk a gyertyalángokkal és virágokkal feldíszített temetőben a családommal. Figyelem, hallgatom megválaszolom a gyerekek kérdéseit, a kételyeket és a megismerni vágyást. Kiért, miért is vagyunk mi itt? Számít-e ez még bárkinek vagy csupán kiüresedett formalitás, az elődöknek  a társadalomnak való megfelelés? És mesélnél róla egy történetet? Milyen ember volt ő neked? Amikor annyi idős voltál, mint én… Szomorkásan, de kíváncsisággal lesem, találgatom, vajon milyenek lesznek az ő szokásaik. Lesz-e amit megtartanak, és lesz-e, amit nem visznek tovább, vajon nekik mi lesz majd fontos…

Szabó Márta

Ez az írás eredetileg itt jelent meg:

https://csaladhalo.hu/tortenetek/gyertyalang-krizantem-temeto/

By Comments off november 1, 2019