Nyolc éve halt meg a férjem. Négy hónap súlyos betegség után ment el. A halála napján került kórházba, addig otthon volt. Szerencsére tudtam úgy szervezni a munkám, hogy mindig volt valaki mellette.

Gyermekeink már felnőtt korban voltak, fiam abban az időben kezdett az első munkahelyén, lányom egyetemista volt. Nekem a munkahely volt a terápiás terep. Sokat, őrült tempóban dolgoztam.  Férjem betegsége előtt kezdtem lakóhelyünktől 100 kilométerre lévő városban dolgozni, a halála után hónapokig be sem tettem a lábam a közös lakásba. Egy év után arra a döntésre jutottam, hogy eladom a lakásunkat. Egy 100 négyzetméteres panellakás, tároló, garázs, 25 év emlékeivel volt a feladat. Nem volt a lakás zsúfolásig tele, rendszeresen szelektáltam is, mégis hetekig jártam csomagolni. Adtam magamnak időt, minden kézbe vett tárgy hozott egy emléket. Nem siettem, hagytam, hogy az emlékezés és az elengedés ne kötelező legyen, hanem igény egy új kezdetre. Így sem volt könnyű munka.

Eltelt 8 év. Úgy gondoltam a gyászfeldolgozáson túl vagyok, tovább léptem. Volt két sikertelen párkapcsolat, sok munka, utazás, siker, gyászcsoportvezetői képzés. Csoportot nem indítottam, de sokat kaptam és tanultam ezen a képzésen.

8 év. Mégis, amikor a lányom esküvője szóba került, megijedtem, féltem, haragudtam, dühös voltam, úgy éreztem cserben hagyott az, akivel 27 évig mindig számíthattunk egymásra. Mi az, hogy nincs, hogy nem vezeti be a lányát, mi az, hogy nem foghatom meg a kezét, miközben a fiatalok kimondják az „igen”-t? A gyászképzésen az előadótól az „üres széket” ajándékba kaptam. Felkavart, de szavakba akkor nem tudtam foglalni az érte érzett hálát. Majd ismét jöttek a hétköznapok, kételyek, álmok, bizonytalanság. Az esküvőt megelőző egy hét anya-lánya csajos együttlét lett; átvettük a tervezőtől a kész menyasszonyi ruhát, kozmetika, masszázs, pedikűr, manikűr, fodrász, közös vásárlások, kávézás, sütizés, nagy beszélgetések, minden, ami nőnek fontos lehet.

Eljött az esküvő napja. Reggel nyugodt reggelizés után együtt mentünk a sminkeshez, onnan az esküvő helyszínére. Csodálatos környezetben, patak partján volt az esküvő. Az öltöztetés titokban zajlott, mert mindenkinek meglepetés volt a mályvaszínű menyasszonyi ruha. A patak partján a kirakott székeket látva, tudatosult bennem, hogy a mellettem lévő szék üresen maradt. Teljes nyugalommal kértem meg fiam menyasszonyát, hogy üljön mellém. Abban a pillanatban lépett ki a két gyermekem az ajtón, és indult el a zöld udvaron át a patak partjára. Akkor, ott hálát, és boldogságot éreztem nyoma nem volt hiánynak, haragnak. Büszkeség volt bennem: két nagyszerű ember édesanyja lehetek. Csodálatos, boldog nap volt, tele szeretettel.

Három nappal később jött a hír, hogy szeretett „Mamink” egészségi állapota válságos. Nem volt kérdés, azonnal autóba ültem és mentem hozzá. Nagyon gyengén, arcán oxigén maszk, így is levegőért kapkodva feküdt az ágyban a 90 éves Mami. Lányával és unokájával ültünk az ágya mellett és beszéltem hozzá. Biztosítottam, hogy semmi rossz nem fog történni, nyugtattam, kértem lélegezzünk együtt. Közel egy óra múlva, orvosi jóváhagyással, le tudtam venni az oxigénről. Meséltem neki a gyerekekről, az esküvőről, közös élményeinkről, megköszöntem a sok együtt töltött órát, és kértem a többieket is, hogy tegyék meg, mondják el neki, amiért szerették, és amiért köszönetet mondanak. Felváltva voltunk mellette 28 órát. Amikor elment, hálás voltam, hogy ott lehettem.

Eltelt 6 nap. Ma elmentem a férjem sírjához, és 8 év után először leültem a sírkőre, és végre sírtam. Nyolc év után most először tudtam nyugodtan leülni, eddig, mint az űzött vad, rohantam el a sírtól. Nem tudtam eltölteni ott 10 percnél többet. Nem tudtam miért van, és nem is kutattam.

Most jött el a megbocsátás, hála az együtt töltött évekért.

Rönkösné Seres Ilona gyászcsoportvezető