24 éves voltam, amikor megismertem Tamást. Magas, izmos, fekete hajú, sötét szemű, eszméletlenül sármos férfi volt, aki bármelyik nőnek azonnal elcsavarta a fejét. Akkoriban egy fizikailag súlyosan bántalmazó kapcsolatból próbáltam kilábalni, így igazi felüdülés volt a figyelmessége, gyengédsége.

Tamás szenvedélyesen romantikus volt, és minden találkozáskor elementáris energiát tett abba, hogy levegyen a lábamról. Kínosan adott magára és zseniálisan főzött. Jó kézügyessége és kiváló logikai készsége révén bármit meg tudott szerelni, a munkahelyén a legkiválóbb alkalmazottak között járt. Maga volt a tökéletesség, az ideál, a legtökéletesebb férfi, akit addig ismertem. Az első pillanattól tudtam, hogy ha bármikor életem során addig megkérdezték volna tőlem, milyen párt szeretnék, azt mondtam volna, olyat mint Ő. Mérhetetlenül beleszerettem, fontosabb volt mint bárki más, és úgy éreztem, soha senkit nem tudnék úgy szeretni ahogy őt.

A kapcsolatunk tökéletes volt, soha nem veszekedtünk. Ami viszont sokszor feltűnt, hogy bármikor, amikor a saját érzéseimről beszéltem, legyen az jó vagy rossz, mindig az volt az érzésem, hogy nem érti, amit mondok. Mintha egy teljesen párhuzamos univerzumból figyelne, és a legkisebb együttérzés, vagy empátia is hiányozna belőle. Azt gondoltam, Tamás túl racionális, biztosan ezért reagál így. Feltűnően került minden, elköteleződéssel kapcsolatos témát, félelmet keltett benne a felelősségvállalás, ezért az összeköltözésre sem került sor. A közös programjainkat érintő teendők intézése mindig rám hárult.

A kapcsolatunk ötödik évében nem tervezetten terhes lettem. Félelmetes érzés volt, egyszerre zsigerig kétségbeejtő és földöntúli öröm. Valami leírhatatlan, amire nincsenek szavak. Az elejétől tudtam, hogy Tamás rosszul fog reagálni arra, ha közlöm vele a hírt, így az első orvosi vizsgálatig halogattam a beszélgetést. Amikor viszont már a nőgyógyászom is megerősítette a tényt, sor került a beszélgetésre. Tamás teljesen kilépett önmagából, és kétségbeesetten viselkedett. Életem nagy szerelme, a szememben hős férfi egy pillanat alatt megtört kisfiúvá változott, aki csak azt hajtogatta, hogy ő ezzel nem tud megbirkózni, képtelen így élni, és ha én ezt a babát megtartom, azzal véget vetek az életének, tönkreteszem őt. Tudta, hogy az egyetlen mód, amellyel engem manipulálhat az, ha ő a helyzet áldozata, én pedig megmenthetem őt.

Nem tudtunk megállapodni, napokig vajúdtam magamban. Egyik döntésből a másikba estem. Többször gondoltam arra, egyedül bevállalom a babát, dacolva azza, hogy az akkori munkahelyi és lakhatási körülményeim egyedül ezt nem tették volna lehetővé. A családomra nem számíthattam, mivel szüleimtől gyerekként már én sem kaptam meg azt a támogatást, odafigyelést, amire szükségem lett volna. Tudtam, hogy egyedül képtelen lennék olyan életet biztosítani neki, amilyet szeretnék.

A döntés súlya, és a kilátástalanság valósággal megbénított, és rövid időn belül képtelen voltam ellátni a feladataimat a munkahelyemen, ami miatt egyre több konfliktusba kerültem.  Éjjel-nappal azon rágódtam, hogyan tudnék megoldást találni, és sokszor arra vágytam, bárcsak lenne a világon valaki, aki tudja, min megyek keresztül, vagy aki csak annyit mond, “megoldjuk”, de ha ez sem, legalább van hozzám egyetlen kedves szava. De nem volt senki, senki, aki mellém állt és biztatott volna, vagy akárcsak egy hajszálnyi lehetőséget mutatott volna arra, hogyan tarthatnám meg a kisbabámat.

Tamás az abortusz mellett kardoskodott, én pedig semmilyen más lehetőséget nem láttam.

A terhesség 8. hetében kaptam időpontot a műtétre. Előtte el kellett mennem beszélgetésre a családvédelmi szolgálathoz, ahol elmondták borzalmas ember vagyok, alkalmatlan arra, hogy én is tovább éljek, mert elveszem a jogot a saját gyerekemtől, hogy megszülessen. Amikor ezt a meghallottam, elkezdtem zokogni, és nem tudtam abbahagyni. Annyira szerettem volna elmondani a családvédelmi tanácsadónak, hogy miért döntöttem így, de nem találtam a szavakat, képtelen voltam beszélni… Csak sírtam és azt hajtogattam, hogy esküszöm, hogy nem így akarom, és én meg akarom tartani, de nem lehet.

Úgy éreztem, mintha légüres lenne a világ, az emberek mozgó bábukká váltak körülöttem, nem láttam a fényeket, csak homályt, elmosódott az idő, tér, nem tudtam enni, egy idő után már aludni sem. Hallucinálni kezdtem, és munkaképtelenné váltam, így táppénzre kényszerültem.

Sokszor éreztem úgy, hogy képtelen vagyok elviselni a tényt, hogy el fogom veszíteni a babámat, így inkább arra gondoltam, milyen lenne ha megtartanám. Végignéztem az összes terhességről szóló videót, hogy pontosan tudjam, a fejlődésnek ilyen korai szakaszában milyen folyamatok mennek végbe. Kínosan ügyeltem arra, hogy semmit ne tegyek, amivel kicsit is kockáztatom a kisbabám egészségét, annak ellenére, hogy akkor már biztos volt, nem tartom meg. Bármit odaadtam volna azért, hogy történjen valami.

Tamás csak addig a pontig volt mellettem, amíg kiderült a műtét időpontja és beadtuk a papírokat. A kórházba egyedül mentem be. Az éjszakai nővér ugyanazokat a dolgokat mondta, mint a családvédelmis tanácsadó, de már nem vettem rossz néven. Úgy éreztem megérdemlem, bukott ember vagyok, bukott nő, bukott anya, bármi rosszat megérdemlek, azért amit teszek.

Reggel, amikor a műtétre vártam, még utoljára elmentem mosdóba. Még szerettem volna csak egy pár percet csendben egyedül maradni kettesben a kisbabámmal. Amikor a tükör előtt álltam, arra gondoltam, hogy most vagyok utoljára terhes, most látom magam utoljára így, és a következő pillanatban mindennek vége lesz.

A műtőben, az asztalon fekve önkéntelenül sírva fakadtam, majd minden elsötétült. A következő pillanatban felébredtem. Fel akartam kelni, de a nővér odaszaladt, hogy meg ne próbáljam, mert elvérzek, és egyébként is az altató még olyan erős, hogy elszédülnék. Még legalább két órán át mozdulatlanul kell feküdnöm. Megpróbáltam fekve, kapaszkodva előkeresni a telefonomat, hogy megnézzem, írt-e Tamás.

Nem írt.

Ráírtam én, hogy vége, és kitoltak a műtétről. Görcsöl a hasam, de egyébként élek.

Csak annyi volt a válasz, hogy “az reméljük, hamar elmúlik, ügyes voltál”. Nem kérdezte, hogy vagyok, van-e szükségem valamire.

Délutánra fizikailag jobban lettem, így a nőgyógyász megírta a zárójelentést.

Kimerültem, úgy éreztem, hogy minden erőm elszállt, és megdöbbenve néztem, hogy a szomszéd ágyon, a szintén abortuszon átesett lány békésen olvas. Ez annyira meglepett, hogy megkérdeztem, hogyan tud ilyen gondtalan lenni? Nem értette a kérdést. De hát ezért voltunk itt, nem?

Nem tudtam válaszolni.

Olyan gyenge voltam, hogy képtelen voltam busszal hazamenni, így inkább hívtam egy taxit. Hazafelé megkértem a sofőrt, hogy tegyen le egy étterem előtt, mert nincs otthon vacsora, és úgy éreztem, nem lenne erőm, hogy főzzek valamit. Mire hazaértem, alig álltam a lábamon, a kapuajtó kinyitása, és a szappan adagolófej lenyomása is nehezemre esett. Megpróbáltam enni, és azonnal lefeküdtem.

Másnap igyekeztem lekötni a gondolataimat és azonnal nekiálltam mosni, főzni. Nem tudtam mozogni, guggolni, és fürdeni is nehezemre esett egy nappal a műtét után, viszont valahogy el kellett látnom magam, és senki se volt, aki segíthetett volna. Mire Tamással újra találkoztunk, már az egész háztartást ráncba szedtem. Nem tudtam emelni, levinni a szemetet, ezért a földön csúsztatva húztam ki a szemetes zacskót, hogy ne romló ételszag terjedjen a lakásban.

Tamás konstatálta, hogy minden rendben van, jól vagyok, hősiesen felajánlotta, hogy csak a könnyű dolgokat vegyem meg én a boltban, a nehezeket majd ő elintézi.

Annak ellenére, hogy keveset pihentem, fizikailag egyre jobban lettem, lelkileg viszont végérvényesen megzuhantam. Leírhatatlan ürességet éreztem, mintha az egyik végtagomat vágták volna le. Megállás nélkül sírtam, és a kimerültségtől csak percekig tudtam aludni. A veszteség olyan súlyos mértékben uralkodott el rajtam, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok uralkodni magamon. Egész nap feküdtem, és sírtam. Nem érdekelt semmi sem. Rövid idő után súlyosan depressziós kerültem. Ha véletlen kimentem a lakásból, és megláttam az utcán egy terhes nőt, azonnal elsírtam magam. Féltem bemenni a boltba, messziről elkerültem a játszótereket, és mindig lefelé nézve közlekedtem, hogy egyetlen gyereket se lássak, mert abban a pillanatban rám tört a zokogás. Egy idő után már tv-t sem tudtam nézni. Teljesen elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal. Mivel nem volt senki, aki beszélgetett volna velem az érzéseimről, egyre lejjebb csúsztam. Tamás messziről elkerült, és egyáltalán nem értette, miért vagyok rosszul, hiszen ez “közös döntés volt”.

Négy héttel később, amikor sor került a műtét utáni kötelező kontrollra, már nagyon rossz fizikai és lelkiállapotban voltam. Amikor megláttam az orvost, aki műtött, újra előtörtek az emlékek, és végigsírtam a vizsgálatot. A vizsgálat végén megfogtam a kezét, és megkérdeztem, nem beszélgetne-e velem néha, mert velem senki se beszélget.

Beleegyezett.

Egy hét múlva már kaptam nála egy időpontot, a rendelési ideje után, és végre úgy éreztem, hosszú hetek után, hogy végre van valaki, aki 100%-os figyelmet fordít rám, végre valaki, akit érdekel, én hogy vagyok, és szeretne segíteni.

Az orvos azonnal azt javasolta, hogy forduljak pszichológushoz. A műtéttől számítva 2,5 hónapra így kerültem Annához, aki akkor fogta meg a kezemet, amikor már úgy éreztem, hogy minden elveszett, ám ez csak az út kezdete volt.

A közös munkánk első évében rengeteg mélypont volt. Eluralkodott rajtam a depresszió, közömbössé vált minden, képtelen voltam elvégezni a munkámat. A nap nagy részében feküdtem, és azon tépelődtem, hogyan vethetnék véget az életemnek. Folyamatosan rémálmok gyötörtek, amelyben az orvosok erőszakkal akarták végrehajtani rajtam újra az abortuszt… vagy amelyben babák sírtak a távolban. Úgy éreztem, nem tudok így élni tovább, hogy végérvényesen minden elveszett, és semminek sincs értelme már.

Tamás továbbra sem foglalkozott a történettel. Amikor azt látta, hogy egyre mélyebbre csúszok, azzal támadott, hogy megnehezítem az életét, problémákat okozok neki olyasmivel, amin már rég túl kellene lennem. Nem értettem, miért haragszik így rám, hisz én mindent érte tettem. Sokszor hetekre eltűnt, és azt sem tudtam hol van. Amikor végre előkerült, az első szóra kiabálni kezdett, hogy mindennek én vagyok az oka, és ezzel a magatartással tönkreteszem őt. Mivel senki sem tudott az abortuszról, Tamás lett volna az egyetlen ember, akivel megoszthattam volna az érzéseimet. Könyörögtem neki, hogy legalább néha beszélgessen velem, ő viszont ezt határozottan elutasította, semmiről sem akart hallani. A kapcsolatunkban teljesen átalakultak a szerepek. Lassan megtanultam, hogy én “csak arra vagyok jó” neki, semmi másra. Folyamatosan éreztette velem, hogy értéktelen, nulla vagyok, alkalmatlan arra, hogy nő, feleség, barátnő, anya legyek.

Tudtam, hogy ez a kapcsolat zsákutca, és a saját érdekemben is jobban tenném, ha kilépnék belőle, de semmihez sem volt erőm. A kisbabám elvesztése után megsemmisültem. Nem volt már akaraterőm, energiám semmihez , fizikailag legyengültem, bár mindig vékony voltam, rövid idő alatt 10 kilót fogytam, a munkahelyemen folyamatosan kirúgással fenyegettek.

Ma sem tudom, mi tartott életben, vagy hogyan éltem túl. Volt a környéken egy magas lakóépület, ami előtt minden nap elhaladtam. Sokszor fantáziáltam arról, hogy felmegyek a tetejére és leugrom, mert akkor legalább mindennek vége, nincs több szenvedés, és egyébként sem hiányoznék senkinek sem.

Gyötört a bűntudat, ezért gyűlölni kezdtem magamat. Szándékosan előnytelen, a saját konfekcióméretemnél több számmal nagyobb méretű ruhákban jártam. A körmeimmel véresre kapartam a karomat, nyakamat és a mellkasomat idegességemben, úgy, hogy nem is tűnt fel, mit csinálok magammal, nem éreztem már fájdalmat sem.

Rendszeresen jártam pszichológushoz, de úgy éreztem, ez sem segít. Fáradhatatlanul keresgéltem az interneten azután, hogyan lehet feldolgozni az abortuszt? Így találtam rá Singer Magdolna Asszonyok álmában síró babák című könyvére, ami a legjobbkor érkezett. A benne található élettapasztalatokba kapaszkodtam, és megnyugtató volt, hogy nem vagyok egyedül a világon, aki hasonló érzésekkel küzd. Hogy a gyász abortusz után is normális, még akkor is, ha ez a mi döntésünk. Hogy a fájdalmam nem egy megérdemelt szenvedés, ami jog szerint sújt le rám, hanem természetes velejárója a gyásznak.

Nyughatatlan voltam, mert úgy éreztem, végre van valaki, aki talán segíthet. Felkerestem Magdit, és időpontot kértem tőle személyes tanácsadásra. A beszélgetésünk fordulópontot jelentett az életemben, mert bár az azonnali javulás nem érkezett meg, Magdi kiváló szakemberként olyan nézőpontokat mutatott, amelyekkel elkezdtem új alapokra helyezni az életemet.

Nehéz időszak volt ez, de a fájdalom és a belső munka alatt egyre jobban megismertem önmagam, felfedeztem, hogy jutottam idáig, és lassan új szemmel kezdtem nézni a világra. Feltűnt, hogy mennyi szépség van a természetben, hogy az ételeknek újra van ízük, hogy egy kiadós beszélgetés egy jóbaráttal milyen élményteli lehet. Új munkahelyem lett, ahol a kezdeti nehézségek után egyre több sikerélményem lett. Az abortusz után két évvel éreztem magamban annyi erőt, hogy Tamással végleg megszakítsam a kapcsolatot.

Ekkor jött a következő csapás.

Kiderült, valószínű sosem lesz saját gyerekem. A műtét utáni önpusztító életmód és idegkimerülés miatt rövid időn belül több súlyosabb autoimmun betegségem lett, és nagyon leromlott az egészségi állapotom. Nem meglepő módon ezek nagy része pont nőgyógyászati problémákat okozott. Hosszas, hónapokon át történő kivizsgálás eredménye az volt, hogy ha egyszer teherbe szeretnék esni, előtte egy műtéten kell átesnem, és így is kevés az esély. Ha mindez sikerülne, akkor is kockázatos lenne a terhesség kihordása a babára nézve is, ugyanis azok a betegségek, amelyekkel én életem végéig küzdeni fogok, nagyrészt öröklődnek.

Összeomlottam.

Hogyan lehet együtt élni azzal a tudattal, hogy valószínűleg sosem lesz saját gyerekem, akkor, ha egyszer már lehetett volna, és részben pont miattam nem lett?

A kérdésre nincs válasz. Minden nap egy tanulás, hogyan lehet az életnek új értelmet adni, megtalálni a boldogságot valahol máshol, másban.

Az abortuszt nem lehet feldolgozni, csak megtanulni élni vele. Vannak jobb időszakok, és egészen gondtalanok is, de ezeket sokszor újabb megzuhanások követik. A különbség talán csak annyi, hogy ma már jobban tudom, hogyan kell a hajamnál fogva kihúznom magam a gödörből ahelyett, hogy az önsajnálat és az önvád pusztításába temetkeznék.

A kisbabám rendszeresen visszatér az álmaimban, van, hogy ennyi idősen, amennyi a valóságban lehetne már, van, hogy csecsemőként. Ismétlődő álomkép, hogy egy elhagyott kisbabát veszek magamhoz, aki beteg, vagy aki senkinek sem kellett, és én nevelem tovább… mintha tudat alatt is folyamatosan kompenzálni szeretnék: lehet, egy életet elvettem, de egy másik gyermeknek, aki senkinek sem kellett, visszaadtam. Mintha kétségbeesetten és ösztönösen helyre szeretnék állítani valamit, amit nem tudok megbocsátani magamnak, hogy elrontottam.

Az abortusz tragédiája, hogy nem csak egy gyermek hal meg általa – bár nyilván ez a legnagyobb veszteség -, hanem vele együtt a lényünk egy része is odaveszik. Megsemmisül a nő saját magáról alkotott képe, nőiessége, értékrendje, önbizalma, és egy elképzelt boldog jövőkép is semmissé válik a családról, és az anyaságról. Ezt a családképet és anyaképet, amit mindaddig tisztán láttam a vágyaimban, azóta sem sikerült újra megtalálnom, és hiába próbálom összerakni a képet, olyan, mint egy hibás puzzle, valamelyik darabja mindig hiányzik.

Az abortusz az anyaság, nőiesség krízise, megkérdőjelezi önmagunk szerethetőségét, és azt is, tudunk-e valaha újra feltétel nélkül szeretni teljes odaadással. Tudunk-e újra közel engedni magunkhoz valakit, vagy annyira félünk az újabb csalódástól, hogy ösztönösen elnyomjuk az érzéseinket?

Még mindig nehezen hiszek abban, érek annyit, hogy valakinek igazán fontos lehessek. Nehezen hiszem, hogy bárki önmagamért szerethet, vagy elég jó lennék valakinek. A környezetemből érkező pozitív visszajelzések, vagy dicséretek nem jutnak el igazán a tudatomig, sokszor meg se hallom őket, vagy csak ideig-óráig tesznek boldoggá.

A kisbabám elvesztése tartósan rányomta a bélyegét a barátaimmal való kapcsolatomra is. Mivel folyamatosan frusztrált a boldog családok látványa, ezért a legtöbb családos ismerősömmel teljesen megszakítottam a kapcsolatot.

Már tudatosan semmibe sem élem magam bele előre, nehogy fájjon, ha a várakozás nem teljesül be. Állandó éberséggel, minden pillanatban készen állok arra, hogy elveszíthetek valamit, vagy valakit. Mintha az a lehetőség, hogy valami, például egy párkapcsolat tartósan jó lehet, egyáltalán nem létezne, csak az, hogy minden másodpercben véget érhet. Az érzéseim elveszítették mélységüket, hogy ha netalán újabb veszteségre kerülne sor, semennyi fájdalommal ne járjon az elengedés.

Abortusz után élni olyan érzés, mintha a legnagyobb boldogság sem lenne teljes, mindig hiányzik valami. A fájdalmas magány, amiben az ember végtelenül egyedül érzi magát a világban, az első pillanattól végigkíséri a gyászt. A gyötrő szenvedésben egyetlen jó szó, vagy figyelmesség is életmentően hat, átsegít az erőtlen pillanatokon, hogy képes legyek újra hinni abban, van még jó a világon, és várhat még rám könyörület, netalán szeretet.

Ez a veszteség egyben lehetőséget is kínált, hogy lezárjam a múltat, elbúcsúzzak, és tiszta lappal induljak. Felismertem, hogy az első lépés, ami egy kiegyensúlyozottabb élethez vezet, ha elfogadással, szeretettel és türelemmel fordulok magam felé, és megpróbálok megbocsátani önmagamnak.

Ma, ha a tükörbe nézek, ugyanaz a nő néz vissza rám, aki akkor a kórházban kereste önmagát. Ilyenkor mindig azt mondom neki: elég jó vagy!

Nem azért, mert minden nap bizonyítani szeretnél.

Hanem annak ellenére, amit egyszer megtettél.

By Comments off szeptember 17, 2019