A húgom egy banális mandulaműtétet követően elvérzett az otthonában. 26 éves volt. Aznap is csetelgettünk, ahogy szoktunk, éppen a legújabb Lancome parfümre vágyott. Egy óra múlva halott volt.

Ő nem csupán a húgom. 10 évvel fiatalabb nálam, így amikor megszületett, tulajdonképpen két anyja lett. Pelenkáztam, etettem, gondoztam, dédelgettem, játszottam vele, hoztam-vittem. Ez tehát jóval több volt egy szokványos testvéri kapcsolatnál.

A ravatalozás jelentette számomra a valódi temetést. Őszintén szólva, mindaddig, amíg drága Dórikám nem feküdt ott, azt gondoltam, csak vénasszonyok mennek oda sírni a halottukhoz. Ez olyan nyanyás. Ehhez képest én elszakadni sem tudtam a húgomtól.

Gyönyörű hófehér csipkeágyban feküdt, mint egy kisbaba. A kedvenc ruhája volt rajta, nyakában a tőlem kapott pöttyös sállal. Befújtam a kedvenc Lancome parfümmel, és egy szál fehér rózsát tettem mellé. Gyönyörűségesnek láttam, olyan volt, mint egy alvó angyalka! Simogattam, beszéltem hozzá mindenfélét, de legfőképpen, hogy nagyon szeretem. Sőt, még ilyen meglepő dolgot is mondtam, hogy drága szerelmem. Pedig nem szerelem ez, de mint tudjuk, a szeretetbe még nem haltak bele, de szerelembe már többen. Persze nem tudom a magyarázatát, csak azt tudom, hogy ott, akkor én valami szerelemhez hasonlót éreztem. Becéztem, és vágytam rá, hogy érinthessem, gondozhassam. Szeretgetve búcsúzkodtam.

Ezután jött a durvább rész. Szóltak, hogy álljunk arrébb, vége, indulni kell, elviszik. A tudatom megszűnt létezni, és nem láttam, nem éreztem a testemet. Csak arra az iszonyat hangra emlékszem, amikor a halottszállító kocsi két ajtaja hangosan becsapódik. Ez volt a vég, ott haltam meg én is. Filmszakadás. Semmi más nem maradt ezekből a percekből, csak az a kegyetlen hang, ahogy az ajtó rácsapódik az én imádott húgomra. Életemben nem tapasztaltam még ilyen szívet tépően erőteljes érzést. Ez a fémes csattanás azóta is minden nap kísért. Annyira szeretem a húgomat, gyakorlatilag testileg is fáj a hiánya.

A legközelebbi emlék, hogy anyukám a falevelek között fetreng fájdalmában. Bepánikoltam, azt hittem azonnal meghal ő is, rémülten hívtam a mentőt. Majd kijózanodtam, lemondtam a rendelést.

Másnap hamvazó szerda volt, és aznap történt a húgom elhamvasztása. A rákövetkező napon már szállították is a temetőbe. Csakhogy Dórika urnaajtaja még a kőfaragónál volt, készítette rá a fotót, feliratot. Hova tegyék addig az urnáját?

Amikor az urnahelyet vásároltuk, anyukám elmondta, hogy ha meghal, a két lányával együtt szeretne lenni. Éppen árultak egy három személyes gránit családi urna helyet, milyen szerencse, felhívtam őket, lefoglaltam. Már hét éve nem kelt el, talán mert ez az 1-es számú urnahely, és drága, így ránk várt, miénk lett. A legnagyobb fájdalmam mellett beleröhögtem az ügyintézésbe. Poénkodtam az anyukámnak; na itt a temetőben is vettünk egy ingatlant.

Szállították tehát Dórika hamvait, de mivel az ő urnájának az ajtaja még készült, megkérdezték, hogy a temetésig lehet-e az én urnahelyemen. Persze, miért is ne? Jellemző, mindig elkunyizta a dolgaimat, most is bitorolja az enyémet! – viccelődtem anyámnak.

Első perctől kezdve tudtam, hogy az én urnahelyemen is ott lesz a fotóm. Ugyanolyan háttérrel és pózban készült rólunk kép Dórikával, ez került az ajtókra. Így érzem jól magam, lélekben én is ott vagyok vele.

A szertartás sem volt mindennapi, zenével búcsúztunk. Öten álltunk nagyon közel Dórikához, így öt szám hangzott el, de nem temetési gyászzenék. Szólt egy szám a Szex és New York-ból, aztán Rolling Stones, Edda számok. Nem volt pap, gyászbeszéd, kántor, semmi hagyományos. Ez az én 6000 lakosú falumban olyan polgárpukkasztó dolognak számított, mintha valami randalírozós bulit szerveztünk volna. Soha azelőtt nem volt példa hasonlóra. Anyukámmal a megjelenésünk is különleges volt, szolidaritásból egyforma ruhát, bundát, ékszert viseltünk.

Míg a hamvasztás hamvazó szerdára esett, a temetés az én névnapomra. Milyen különös egybeesések, vajon mi ennek a jelentése? Felkerültek az ajtók az urnahelyekre, amin mindenki totál kiakadt. Mit keres ott az én fotóm is? Én még élek, hát hülye vagyok? Ez őket zavarja! Először anyukám takargatta, díszt rakott rá. Aztán egyik napon kimentünk, és letéptem a takarást, hogy jól látható legyen. Anyukám, azzal van baj, aki nem tudja azt tudomásul venni, hogy most itt vagyunk, de elmegyünk mi is. Mindnyájan. Ennyi az élet. Így aztán minden héten kijárok magunkhoz, és köszönök magamnak is Dórikával együtt. Csáó! Aztán egyszer majd nem járkálok már, hanem egy csavarral kitekerik az ajtót, és én elfoglalom a helyemet.

Azóta nem is tudom olyan komolyan venni az életet. Teljesen más lett a fontos. Átéltem azt a képtelenséget, hogy felhőtlenül csacsogunk a tesómmal, majd 45 perc múlva rendőrök hívnak és közlik azt a felfoghatatlan hírt, hogy nincs többé húgom. Álmomban nem gondoltam volna, hogy a következő shopping nem egy dizájner táska lesz, hanem egy családi urnahely. Ennyi az élet. A húgom 3000 Ft-ot hagyott ránk, azt is anyukám adta neki. Nekem egész komoly megtakarításom van, és mégis ugyanoda kerülünk, ugyanakkora a helyünk. Tudtam, hogy nem számítanak a földi javak, de ezekben az urnákban ez szemléletesen megmutatkozik, tudatosítja számomra, mi az igazán lényeges az életben.

Rab Klaudia

By Comments off július 25, 2019