Angol nyelvű, gyászról szóló tanulmányokat olvasgattam, és találtam egy nagyon szép, és nagyon kifejező mesét, vagy tantörténetet, ami elmondja, mi is a gyász lényege.

Réges-régen, messze délen, a dzsungel szélén volt egy szép kis falu. Ez egy békés hely volt, kivéve, hogy tartani lehetett a boák támadásától. Ezek a boa kígyók nem hasonlítottak a ma ismert kígyókra, sokkal hatalmasabbak voltak. Némelyeknek közülük nagyobb volt a rosszindulata, mint az étvágya, és ezek nem érték be állatokkal, hanem embereket is ettek.  A falu népe rettegett, és nem talált búvóhelyet a szörnyű vadállatok elől.

Egy napon egy anya mély fájdalommal beszélt arról, hogy a fenevad felfalta két gyermekét. Az emberek siratták őket, és azt, hogy az otthonuk már nem biztonságos hely. Vajon van-e valaki, aki képes ennek a rémuralomnak véget vetni, és remény lenne arra, hogy a férfiak, nők és gyermekek ismét békében éljenek?

Egy férfi hallgatta a nő szavait, és átérezte a fájdalmat és szenvedést. Ő volt az az ember, aki a legszebben játszott fuvolán. Tűnődött a nő szavain, és tudta, hogy valamit tennie kell. Magához vett egy adag kukoricát, egy kis kést, és kiment a dzsungelbe.

Gondosan megválasztotta a helyszínt, leült és játszott a hangszerén. Tudta, hogy a boa közeledik, de folytatta. A kígyó minden figyelmeztetés nélkül támadott és egyetlen harapással elnyelte a fuvola játékost. A kígyó hasában belül teljes volt a sötétség. A férfi igyekezett kényelmesen elhelyezkedni, majd kicsomagolta a holmiját, és kivette a kését. Tudatosan és szándékosan csak kis darabokat vágott fel a kígyó hasából egyszerre.

Tudta, hogy eltart majd jó ideig, mire végez a hatalmas kígyó leölésével. Valahányszor megéhezett, evett a kígyó testéből, ezért a kígyó folyamatos fájdalomban élt. Figyelmeztette a barátait, hogy soha többé ne egyenek embert, mert szenvedni fognak annak következményeitől, olyan iszonyúan, ahogyan ő szenved.

Egy idő után a fuvolás elérte a boa szívét. Amikor kivágta, a boa meghalt. Ekkor a férfi kiemelkedett a kígyóból, és visszatért a faluba játszani a hangszerén. Amikor a falu lakosai meglátták, meglepődtek és kérdezték, hol járt? A férfi elmondta, hogy a boa testében volt, és bizonyítékként megmutatta nekik a kígyó szívét. Az emberek akkor megnyugodtak, hogy a kígyó valóban halott.

Ez a történetet a bánatról beszél. Azt mondja el nekünk, hogy az ember bánatában időnként olyan, mint akit megevett egy kígyó. El vagyunk vágva a mindennapi élettől, úgy érezzük, hogy a létünk korlátozódik, és úgy vesz körül a bánatunk, mint a fuvola játékost a sötétség a kígyó hasában. Teljesen megváltozott a világunk. Egy sötét, korlátozó, szűk helyen húzzuk meg magunkat, hogy megfeleljünk a megváltozott környezet kívánságainak.

Ez a szimbólum hasonló ahhoz, ahogyan egy olyan ember él, aki elveszített egy számára fontos személyt, emiatt mély szomorúságban van. A gyászoló úgy érzi, nincs kiút a helyzetéből, a fájdalomnak soha nem lesz vége. A legnehezebb az az érzés, hogy az életben a bánat vált az egyetlen valósággá, és így is marad örökre. A fuvolásnak fel kellett vennie a harcot. Tudta, hogy kicsi darabokat kell vágni, és hitt abban, hogy végül eljut a probléma szívéhez. Készen állt arra, hogy a küzdelme hosszú lesz. A gyász nem egy rövid távú folyamat, egyes típusainál egész életen át tartó küzdelem. A gyermek halála esetén például a szülők éveket töltenek a bánat hasában. Miután az első két év eltelik, úgy találják, hogy még mindig ott vannak. Bár valószínűleg nem ugyanúgy, ahogy az első év után, de a fájdalom továbbra is erős és erős is marad sokáig.

Akkora a veszteség, hogy nem véletlenül olyan metafora jut az eszünkbe, mint a nyílt seb, vagy amputáció. Ekkor is újra kell tanulni az életet. Kultúránkban elvárják, hogy a seb gyorsan gyógyuljon, az emberek azonnal tudjanak az elveszített végtagok nélkül is boldogulni, képesek legyenek hamar túltenni magukat a gyász fájdalmán. Az ismerősök néha csodálkoznak: Hogyhogy te még csak itt tartasz? Néha pár hónap után már ezt mondják. A gyászoló embereknek meg kell adni a tiszteletet; ők éppen élni tanulnak egy kígyó gyomrában.

A fuvola játékos fel volt készülve a hosszan tartó küzdelemre. Nem ölte meg a kígyót egy csapásra, ő tudta, hogy egyszerre csak kicsiket lehet faragni. Így van ez a gyásszal is, csak kicsiket lehet egyszerre lefaragni belőle. Azt kell megérteni, hogy minden alkalommal, amikor megtapasztaljuk a fájdalom érzéseit, egy kis részt faragunk le a bánat kígyójából, és kicsit közelebb kerülünk a szabaduláshoz. Az emberek nem veszik észre, hogy ez a természete bánatnak. Úgy érzik, hogy semmilyen hatással nincsenek a gyászra. A kígyó azt akarja, hogy úgy érezd, reménytelen, hogy valaha is kiszállhatsz, a fájdalom végtelen. Ez nem így van. A legtöbb bánat apró kis darabokban lefaragva végül valóban elvezet a szabaduláshoz.

A fuvolás arra a felhívásra reagált, hogy gyermeket ölnek meg. Ez is igaz a fájdalom természetében. Mikor megoldatlan bánat van bennünk, elveszítjük az olyan gyermeki tulajdonságainkat, mint például a spontaneitás. A belső gyermeki énünket megfojtja a bánat. A bánat kígyójának leölésének vágya tartalmazza tehát a megújulás, a szenvedély, a kreativitás, spontaneitás iránti igényt, amelyek azután jelenhetnek meg, ha elhagyjuk a kígyót.

Amikor a bánat hasában vagyunk, meg kell tanulnunk egy másik életet élni. Ebben a sötét, korlátozó környezetben a mi megszokott ismereteink nem különösebben hatékonyak. Ez a rendkívüli helyzet szólít fel minket arra, hogy fedezzük fel a soha nem használt részeinket, önmagunk nem megszokott erősségeit. Eddig a szemünket használtuk, most ezen a sötét helyen a tapintást használjuk, hogy felismerjük, mi van körülöttünk. Szükségünk van új képességek kifejlesztésére, amelyek segítik a tájékozódásunkat a szokatlan körülmények között.

A fuvolás nem játszott a kígyó hasában, neki is szüksége volt egyéb készségek használatára a kígyó legyőzése érdekében. Vegyük észre azt is, hogy a munkáját nem végezhette kívülről, hanem belülről tudta elérni a kígyót. Így van ez a bánattal is. Belülről kell végezni a munkát, ahol megtaláljuk az erőnket is, és végül az utat, amely a szabadságig vezet.

Singer Magdolna gyásztanácsadó

Forrás: Tom Golden: A Man’s Grief A Man’s Grie (Men Magazine 1994. november)