Hogyan lehet sérült gyermeket nevelő szülőként folyamatosan a fejlesztést, a túlélésre összpontosító erőfeszítéseket és a saját élethelyzet megváltozása okán átélt sokszoros veszteséget is kezelni, feldolgozni? Ez egy olyan ellentétes dinamika, ahol az utóbbi, a szülői veszteségek okozta gyászfolyamat marad el. Ebben az élethelyzetben a gyermek születésétől folyamatos a változás, amely kihat a szülők életterveire, egyéni és családi életük megélésére, párkapcsolatukra, a munkaerő-piaci és anyagi helyzetére, a biztonságérzetére, egészségére, kapcsolataira. És még nagyon sok területére az életüknek.

A sérült gyermeket nevelő szülők veszteségfeldolgozó csoportvezető képzését éppen azért indítottuk el, mert a szakemberek és érintett szülők számára is elérhetővé szeretnénk tenni a támogató csoportokban való részvételt, amelyek közösséget, megértés tudnak adni. A sérült gyermeket nevelő szülők veszteségeivel kapcsolatos gyászfolyamat sok szempontból speciális, hiszen nem egy eseményhez, hanem egy folyamatosan fennálló élethelyzethez kapcsolódik, amelyben a fel nem dolgozott epizódokhoz köthető gyász érzéseit újabb és újabb helyzetek eleveníthetik fel, ráadásul a gyermekek életkori sajátosságaival kapcsolatos újabb igények és helyzetek következtében a társadalmi közeg és az ellátórendszer újabb hiányosságaival kénytelenek szembesülni, ami újabb veszteségek megélését eredményezi.

Hogyan találkoznak a szakemberek a gyásszal?

„Tapasztalataink szerint a sérült, fogyatékos gyermeket nevelő szülők nagyon sok esetben segítséget igényelnek a meg nem történt veszteségfeldolgozásban, a gyászfolyamat támogatásában, illetve a különböző életciklusok, életszakaszok folyamán megélt, a fogyatékossághoz kapcsolódóan sajátos formában jelentkező életfeladatok nyomán előálló veszteségek feldolgozásában is. Az egyik ilyen – a mi gyakorlatunkban gyakran tapasztalható – sok nehézséggel társuló életciklus a fogyatékos gyermek serdülőkorának végén, fiatal felnőttkorának kezdetén jelentkezik. A gyászfolyamat ebben az időszakban többirányú; a gyermek sérültségének feldolgozatlansága gyakran találkozik a szülőről történő leválás szükségességének kérdéskörével, illetve a szülő saját élete végességének, eljövendő időskorának problémáival.

A fogyatékos gyermeket nevelő szülők nagyon gyakran adnak hangot ahhoz kapcsolódó félelmüknek, aggodalmuknak, hogy ki fog gondoskodni az önálló életvitelre sok esetben képtelen gyermekükről a szülők egészségi állapotában bekövetkező esetleges hanyatlás esetén, illetve a szülők halálát követően.

A serdülőkorra jellemző „útkeresés”, a szülőkről történő érzelmi leválás és a felnőtt szerepek próbálgatásának vágya a sérült fiatalok esetében az átlagostól eltérően, időben később bontakozik ki, és gyakran esik egybe a fiatal iskolai ellátórendszerből történő „kikerülésével”, annak megszűnésével.

Gyakran tapasztalható, hogy az iskolai nevelés megszűntét követően a család úgy érzi, magára maradt; az addig ismert struktúrában folytatott életvitel nem tartható a továbbiakban. Amennyiben a fiatal sérült személy nem tud elhelyezkedni a munkaerő-piacon, illetve nem rendelkezik egyéb olyan elfoglaltsággal (pl.: nappali foglalkoztató intézményben történő időtöltéssel, esetlegesen valamilyen kisegítő munkavégzés lehetőségével), amelyek biztosítanák az addig megszokott struktúra, rendszer fenntartását, a fiatal gyakran otthon ragad, és a jövővel szemben érzett bizonytalansága, szorongása fokozódik; illetve – súlyos fogyatékosság esetében – a szülő is nagyon gyakran kényszerül a gyermek otthoni ápolásának, folyamatos gondozásának szerepébe; a kapcsolati hálójuk még inkább beszűkül, kettejük – fiatalabb életkorban jellemző – szimbiotikus viszonya erősödhet, miközben sok esetben mindketten másra („szabadságra”, önálló, felnőtt életvitelre) vágynak.”
(Téth Anita, Kézenfogva Alapítvány)

A nappali ellátó intézményekben létrejött szülői közösségek a fiatal és felnőtt fogyatékossággal élő gyerekeik jövőjével kapcsolatos veszteséget élik át. A csoportvezető képzés szakembereknek és érintett szülőknek egyaránt nyitott, hiszen az önszerveződés, a sorstársi közösségek létrehozása a szülők közös cselekvése is lehet.

„A szülők minden alkalommal erősen megrendülnek, amikor valami változás éri a közösséget. Mély fájdalommal veszik tudomásul, ha egy család közülük elveszti a gyermekét, vagy ha egy család úgy dönt, hogy a sérült családtagot bentlakásos intézményben helyezik el, s persze ha ugyanez szülőtársuk halála miatt következik be. Ezek az események mindig hónapokig foglalkoztatják az egész közösséget. Újra átgondolásra készteti a szülőket a jövőbeni tervekről, újra kihangosítják a félelmeiket, aggodalmaikat. Ezekkel a félelmekkel mindez ideáig nemigen tettünk többet, mint meghallgattuk. Nyilván adtuk a jótanácsot, hogy válassza ki a megfelelő bentlakásos intézményt gyermeke számára még időben, segítettünk az ügyintézésekben, és szorgalmazzuk egy támogatott lakhatás kialakításának ötletét az önkormányzatnál, de a lelki oldallal keveset foglalkoztunk. Talán azt gondoltam, hogy mi a fogyatékos emberekre kell, hogy összpontosítsunk – ami igaz is, de akkor is vele foglalkozunk, ha az anyukája, apukája is rendben van és ezt az élet adta feladatát minél tovább képes testi-lelki egészségben végezni.”
(Szabó-Gábor Edina, Fele-Más Egyesület, Gödöllő)

Meghatározó tehát, hogy legyen szakemberekként is szavunk és módszerünk a komplex és hosszú időn át tartó veszteségeket megélt szülők támogatására.  Önmagában azzal is nagyon sokat teszünk, ha olyan támogató közeget teremtünk, ahol bűntudat nélkül tudnak beszélni arról, hogy amellett hogy mennyi értéket hozott sérült gyermekük az életükbe – milyen veszteségeket élnek meg. A csoportokban megértő figyelemmel kapnak teret erre és tematikus munkával tudják a veszteségeiket több oldalról is átlátni, mindezzel engedélyt adva maguknak arra, hogy ezen keresztül is kapcsolódjanak magukhoz, szükségleteikhez és további életüket meghatározó élethelyzeteikhez.

Kánya Kinga
Gyásztanácsadó- és csoportvezető

 

 

By Comments off január 24, 2019