Augusztusban kaptuk a hírt, hogy az addig teljesen egészséges Zsuzska ovistársunk nagyon beteg, valószínűleg nincs már sok hátra az életéből.  Szeptembertől pedig, amikor a szörnyűség még kézzelfoghatóbb valósággá vált, lélegzetvisszafojtva vártuk minden nap a híreket Zsuzskáról, míg egy nap sajnos szomorú hír érkezett: Zsuzska végleg elment közülünk. Béla kisfiamnak pár nappal azelőtt már mondták az óvónénik, hogy valószínűleg  Zsuzska már nem jön többet az óvodába, halálának másnapján pedig azt mondták a csoportnak, hogy Zsuzska átsétált a szivárványhídon és már nem fáj neki semmi, de sajnos nem láthatjuk őt már többet ebben a földi életben.

Bélus nagyon szomorú volt, sokat sírdogált azokban a napokban az ölemben, és ragaszkodott hozzá, hogy minden este csak mi ketten gyújtsunk meg egy gyertyát és imádkozzunk Zsuzskáért. Ilyenkor mindig pityergett egy picit. Erre a szertartásra kb. két hétig volt igénye.

Zsuzska halálának estéjén felkerestem e-mailben egy gyászterapeutát, hogy segítsen nekünk csoportszinten feldolgozni a gyászt, úgy éreztem, nem hagyhatjuk egyedül az óvodai szülőket, gyerekeket, óvónőket a nehéz kérdéseikkel. Azóta is hálás vagyok azért, hogy hamar sikerült összehoznunk egy alkalmat a segítőkkel, és sok kérdésre válasz született. Úgy érzem, mindannyian kicsit könnyebb lélekkel léptünk ki az ajtón az oviból aznap este. Olyan hétköznapi kérdésekre is választ kaptunk például, hogyan viselkedjünk Zsuzska szüleivel, mit mondjunk nekik, ha reggelente találkozunk, hiszen ez elkerülhetetlen, mivel a kisfiúk is abba az oviba jár.

Nehéz kérdés volt többeknek a temetés témaköre. Én mindig hittem a gyerekeimben, tiszteletben tartom az érzéseiket, intuíciójukat, és a normális keretek között tolerálom is őket.

Bélus el szeretett volna menni a temetésre, érezte, hogy a történet ezzel válik kerekké, a puzzle utolsó földi darabkája így kerül majd a helyére. Tudta, hogy csak akkor lesz rend a csöpp szívében, ha megbizonyosodik arról, hogy Zsuzska „jó helyen van.” Eszébe sem jutott, hogy ne menjen el a temetésre, és én is természetesnek vettem, hogy elviszem, a férjem is támogatott ebben.

Nemrég meghalt a családunkban a Dédipapa, az ő temetésére elvittük a két nagyobbik gyermekünket. Amikor odaértünk, a koporsó még nyitva volt, megsimogattam Dédipapa homlokát, és közösen búcsút vettünk tőle. Nem volt horrorisztikus élmény a lányoknak, pedig 9 és 7 évesek ők is. Picit pityeregtek, de nem hisztiztek, nem lettek rosszul. Mondtam is nekik, hogy látjátok, az, amit annyira szerettünk Dédipapában, már nincs benne, a lelke valahol teljesen máshol van, szinte olyan ez a porhüvely, mintha nem is ő lenne az.

Sokan óvtak attól, hogy elvigyem Bélust Zsuzska temetésére, apukám és több óvónő szerint is nem teszek jót a gyerekkel, ha végig kell néznie, hogy a társára ráhúznak egy köbméter földet. Bevallom, picit el is bizonytalanítottak, ezért a temetés előtti estén a gyertyás szertartásunkon mondtam Bélusnak, hogy lehet, hogy nem viszem el a temetésre mégsem. Ekkor annyira elkezdett sírni, mintha az egész világ fájdalma a vállán lenne, és azt mondta: „Már a Dédiapapa temetésére sem vittél el, ezt most nem teheted meg velem!”. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy mindenképpen elviszem. Amikor azt mondták a többiek, hogy ne vigyem el, óvjam meg őt a borzalomtól, már akkor arra gondoltam, hogy nem tudtam őt megóvni a borzalomtól, mert az, hogy Zsuzska meghalt, önmagában borzalom, amivel valami módon meg kell küzdenünk, nem hiszem, hogy ezt bármi is tetézni tudja.

A temetésre Bélussal egy-egy szál fehér rózsával érkeztünk, és egy nagy tömeg szélén álltunk meg. Hallottuk, hogy miről beszél a lelkész, de Bélus csak kabátujjakat meg embereket látott hátulról. Aztán elkezdett kicsit körbenézni, érdekelték a temető technikai részletei, a sírok, a virágok. Nem látta, ahogyan a parányi fehér koporsót az autóba rakják. Amikor elindult a csendes menet, mi is kézen fogva utánuk eredtünk, és ezalatt Bélus megkérdezte, hogy ebben a temetőben temették-e el Petőfi Sándort is, és hogy ezeket a virágokat sokat locsolják-e, mert olyan szépek.

Amikor odaértünk a sírhoz, és hallgattuk a beszédet, Bélus már szorosabban kapaszkodott belém, de nem látta, ahogy a koporsót leeresztik a földbe. Aztán odamentünk, és bedobtuk a virágainkat a koporsóra, de mivel egy fehér paplan volt rajta, nem látszódott a koporsó. Ez volt az a pillanat, amikor Bélus, miután visszamentünk a tömegbe, felkapaszkodott az ölembe, és sírdogált, hátrafele nézett illetve a nyakamba fúrta a fejét, így nem látta, ahogy földet dobálnak a társa koporsójára.  Erről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy hiszek a gyerekeimben, az intuíciójukban és a döntéseikben. Tudta, de legalábbis sejtette, hogy mi következik most, és talán azt is tudta, hogy ezt a látványt már nem bírja el a kis lelke.  Nem mondta, hogy most menjünk haza – ha mondta volna, abban a pillanatban hazavittem volna, ezt már jó előre eldöntöttem –, hanem így hidalta át ezt a helyzetet.

Amikor a sírt betemették, Bélus még bedobta a személyes üzenetünket az erre a célra kihelyezett ládába, és láttam, ahogy vetnek egymásra egy pillantást Zsuzska bátyjával, aki Bélus legjobb barátja. Valószínűleg ezért is érintette olyan mélyen őt ez az egész, mert azelőtt sokat játszottak együtt.

Amikor vége lett a temetésnek – a szülők a részvétnyilvánítás mellőzését kérték – csendesen elbandukoltunk az autóig, Bélus megkérdezte: „De ugye erről nem a Zsuzska tehet?” Még annyit mondott, hogy „Szép helyre temették Zsuzskát.” Aztán még a temetőből kifele fel kellett olvasnom pár feliratot a sírokon.

Amikor hazaértünk, Bélust hosszú idő óta először láttam felszabadultnak. Ugyanúgy rohangált, játszott a testvéreivel, mint azelőtt, onnantól kezdve már nem figyeltem meg rajta azt a fajta szürke leplet, ami azelőtt jellemző volt rá.

Persze kemény menet ez, mindenképpen. Voltak és lesznek még nehéz kérdések. Foglalkoztatja a halál témája, kérdéseket tesz fel a kishúgával, a többi családtagjával és saját magával kapcsolatban. Talán kicsit túl korán jönnek ezek a kérdések, kicsit korán merítkezett meg ez az ötéves kisfiú a borzalomban. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy a forgatókönyveket az élet írja, sokszor nekünk csak abba van beleszólásunk, hogy miként reagálunk egy-egy helyzetre.

Bélus azóta is kérdez Zsuzskáról, hetente egyszer-kétszer beszélgetünk róla. Halottak napján pedig elvittem mind a négy gyerekemet a sírhoz, körbeálltuk és gyújtottunk egy gyertyát. Természetesen Bélus ragaszkodott hozzá, hogy menjünk ki, és megígértem neki, hogy valahányszor ki akar menni, én elviszem őt a sírhoz.

Úgy érzem, lassan de biztosan csendesül a vihar Bélus lelkében. Az már biztos, hogy visszamarad egy évet az oviban, eléggé hátradobta őt ez az egész dolog lelkileg, de nem bánom, jót fog neki tenni ez az év, egyébként is dilemmáztam rajta, hogy menjen-e iskolába vagy ne.

Azt gondolom, hogy ha engedjük a dolgokat a maguk útján haladni, akkor Bélus minden fájdalmas pontján túl ezen a történeten keresztül egy olyan megküzdési stratégiát sajátíthat el az életkorának megfelelően, ami egy életen át elkíséri majd.

Koronka Panna

By Comments off január 10, 2019