Történet egy megérzéssel kezdődött, azzal a megérzéssel, hogy nem mozog, nem éber, nem jelez. A védőnőhöz sietve jó szívhangokat hallottak a 3. trimeszterben járó kismamánál.

Másnap reggel újra jött a bizonytalanság, nem rúg, nem jelez az addig mindig aktív kicsi lány. Nagyon vágyott gyermekként nagy riadalmat váltott ki a kismamában és párjában, hogy elveszíthetik babájukat, ezért azonnal az orvosukhoz, szülésznőjükhöz indultak.

Sajnos szívhang ezúttal már nem volt, az ultrahang vizsgálat is megerősítette a sejtéseket, a gyermeket elvesztették.

Sokként érte őket a hír, amikor az orvos a szülőszobai felvételt, majd a szülés indítását javasolta. A szülésznőjük és orvosuk végig a házaspár mellett voltak, minden részletet meg tudtak beszélni, majd császármetszésre került sor. A kismama nem gyerekágyas osztályra, hanem nőgyógyászati osztályra került, majd olyan anya került mellé, aki szintén kisbabáját gyászolta.

A kórházban töltött napokat segítette, hogy a gyász pillanatai közösek voltak, nagyon sokat sírt és beszélgetett ezekben a napokban a két kismama, majd ez a kapcsolat később barátsággá alakult.

Engem egy kolléganő értesített, majd a kismama már otthonából hívott fel, hogy segítségre lenne szüksége neki és párjának egyaránt. Időpont egyeztetés után a családhoz mentem, otthonukban fogadtak. A házban megmutatták a kicsi szobáját, babakocsiját, minden rá várt.

Leültünk, és elkezdődött egy hosszú út, ami azt hiszem attól lett teljes és nagyon szép, megindító történet, hogy a beszélgetésekben végig jelen volt a bizalom, az őszinteség és a bennük zajló, tomboló érzelmek megértésének vágya. A végtelen fájdalom mellett a szülőket számtalan megválaszolatlan kérdés kínozta: mi történt valójában, és miért pont velük? Minden, amiben eddig hittek, értelmetlenné vált, és elveszették azt a jövőképet, amit megálmodtak kislányukkal. Megrendülve és bűntudattal telve ültek egymás mellett, és azt kérdezgették, mit tehettek volna? Hogyan lehetett volna ezt megelőzni? A legfájdalmasabb szembesülés az a felismerés volt, hogy a szülőszobán az a megmásíthatatlan döntés született, hogy nem nézik meg a kisbabát. Abban a pillanatban úgy érezték, ezt tudják elviselni, így tudják útjára engedni őt. Sokáig visszatérő gondolatként volt jelen ez a döntés, sok könnyet és mély visszazuhanásokat okozva ezzel.

Ajánlásomra Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák című könyvét olvasta el az anyuka, valamint használtunk meséket is a gyász feldolgozásához. Beszélgettünk a fájdalomról, a megélt érzésekről, a férfiak és nők különbözőségéről ebben az időszakban. Nagyon hálás volt a házaspár azért, hogy ez utóbbi téma felmerült, mert volt időszak, amikor az anya úgy érezte teljesen egyedül maradt az érzéseivel, és hogy talán a párja már túl is van ezen, míg ő haraggal és értetlenül állt a mindennapok feladatai előtt, és a munkájához is csak két hónap után tért vissza. Az édesapa azt mondta, hogy úgy érezte amíg a felesége mellett kell állni teljes lényével, addig ő nem foglalkozhat a fájdalommal, nem süppedhet gyászba. Végül egy jelentős esemény és dátum nála is felszínre hozta az érzelmeket.

Segítette a házaspárt a vallás, a sok ima, a spirituális megélés és megértés igénye. Nehéz feladatnak bizonyult, hogy bár óriási a fájdalom, de a külvilágra is figyelmet kell fordítaniuk, illetve az volt a kérdés, hogy hogyan? Nem csak az jelentett problémát, sőt szorongást, hogy ki kell menni az utcára, hogy szembe kell nézni a kérdő tekintetekkel, hanem az is, mit mondjanak, ki mondja, és hogy vészeljék át a sokszor tapintatlan közeledést és azokat a tanácsokat, amik főleg azt sugallták, hogy amit éreznek az nem helyén való, nem időszerű már, megkérdőjelezhetőek. Nem könnyű ezt megélni és nem feladata ebben a lelkiállapotban a gyászoló párnak másokat vigasztalni.

Sokáig az édesanya nem ment egyedül vásárolni, otthon egyedül nagyobb biztonságban érezte magát. Látogatókat a velük együtt érző nagyszülők, közvetlen rokonok és néhány baráton kívül csak korlátozottan fogadtak. Ezeket a találkozásokat viszont rövidre szabva, a mindenkori lelkiállapothoz mérten igazították, és megtanulták szavakba foglalni ezeket az igényeket.

A mi találkozásaink között az internet adta lehetőségeket is kihasználtuk, hiszen nem egy városban élünk. Levelezésünkben mindig nagyon pontosan megfogalmazta az anya, hogy éppen mi az, ami foglalkoztatja, mikor érezte úgy, hogy visszacsúszik, illetve visszacsúsznak egy korábbi érzelmi állapotba. Egy-egy álom, egy-egy évforduló, ünnep mélypontokat hozott, ezeket együtt megélve és átbeszélve a kettőjük közötti kapcsolat viszont erősödött. Meditálni jártak, sétáltak, egyre többször jártak baráti társaságba beszélgetni, néha kirándulni, nyáron nyaralni. Sokszor ezek a programok feltöltődést hoztak a mindennapokba, és olykor már az is elhangzott, hogy már elengedtük, már el szeretetnénk engedni, értjük az utunkat. Ám amíg ez a vágy racionális síkon mozgott, addig mindannyiszor érezhető volt a visszaesés a fájdalomba, szembesülés azzal, hogy még időre van szükségük. Fontos kérdéseket, dilemmákat okozott és vágyként jelent meg, vajon visszatér-e ő?

És vajon mikor jön el az idő, amikor újra próbálkozhatnak? Ez is nagyon hullámzóan, néha követelő erővel jelent meg a párbeszédekben. Próbáltuk együtt, a pár számára a lehető legelfogadhatóbb választ megtalálni erre a kérdésre. Kádár Annamária pszichológus szavaival élve: “Törekednünk kell arra, hogy minden gyermeknek meglegyen a saját születéstörténete”, hogy egészséges identitással, egészséges családi fészekben, egészséges fejlődése lehessen.

A pár a lelki, spirituális egészségükön kívül egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a fizikai egészség elérésére is, vitaminokkal, egyéb táplálék kiegészítőkkel, orvosi vizsgálatokkal lassan-lassan újra készen állnak egy új kis élet fogadására.

Nagyon szép közös történetünkkel zárom ezt a nem mindennapi kísérést. Az anyának volt egy rózsafűzére, amivel imádkozott és mutatta nekem, hogy ha szeretném, szívesen készít nekem is. Mostanában sokat készít ásványokból hasonlót mások számára is. Férje javasolta, hogy vigyem el ezt, hiszen a párja majd készít magának másikat. Nagyon nehezen, de elhoztam. Másnap egy szerencsétlen fogás miatt leesett, és szinte szilánkosra tört egy része. Kétségek között hívtam őket, hogy ez nagyon szomorú számomra, de sajnos eltörött. Mi legyen most?

Ahogy a pár erről később beszélgetett, egy szép gondolatra leltek, amit megírtak nekem: „Te elvitted a fájdalmunkat. Ennek így kellett lennie, hiszen arról a fűzérről mindig csak a fájdalom jutott volna eszünkbe.” Elvittem hozzájuk az összesepert gyöngyöket egy kis tüll zsákban és a pár számukra alkalmas időpontban készített egy kis virágos kosarat, beletették a füzért, majd egy folyó partján elengedték, hogy a saját megkezdett útját járja.

Annál a folyónál, ahol anno az örömhírt megosztotta a kismama az apukával. Egy történet lezárult. A házaspár közel egy év után újra terveket sző, várják, hogy újra átérezzék a gyermekvárás örömteli hónapjait.

“A gyászom, mint a folyó
Hagynom kell, hogy folyjon,
De én döntöm el magam,
Hogy hol lesznek a partjai.
Vannak napok, hogy az ár sodor
Az önvád és a fájdalom hullámain,
De mindig lesznek nyugodt kanyarulatok is,
Ahol újra nyugalmat találok.”
(Cynthia G. Kelley)

 

Mereteiné Dóczi Erika

By Comments off január 10, 2019