A vetélés, méhen belüli elhalálozás, vagy fejlődési rendellenesség következtében idő előtt megindult, vagy megindított szülések olyan drámai módon „szakítják ki” az anya testéből gyermeküket, hogy a fizikai történést nem képesek lelkileg követni, és bár tudati szinten felfogják a veszteséget, a lélek szintjén továbbra is várandósnak érzik magukat.

“Azonnal a műtőbe vittek, hogy császármetszéssel megmentsék a kisbabámat. Kivették a babámat belőlem – azóta is szakadatlanul így fogalmazom meg, ami történt velem: elvették a babámat –, és felmutatták egy pillanatra. Ráncos kis öreg volt, de nagyon bájos. Rettenetes érzés, amikor a természet rendje szerint békésen haladó folyamat durván megszakad. Minden rendben ment, készültem megszülni a kisfiamat. És akkor természetellenes módon ki kellett tépni belőlem! Nem voltam erre felkészülve, és képtelen voltam lelkileg olyan gyorsan követni az eseményeket, mint ahogyan történtek. Ott voltam elakadva, a lelkemben még mindig a szülésre készülve, miközben már elvették tőlem a babámat. Üres méhemmel, és a várandósság alatt bensőmben felgyűlt természet adta ősi erővel még mindig szülni készültem. Bennem rekedt az igyekezet, tárgyát veszítette ez a hatalmas erő, és ez teljes valómban elbizonytalanított.”(Részlet az Asszonyok álmában síró babák című könyvemből.)

Az anyát a kibékíthetetlen ellentmondás − megfosztva gyermekétől testében érzi a radikális változást, visszanyeri alakját, már sem önmaga, sem a környezete szemében nem kismama, ugyanakkor annak érezi magát − alapjaiban rendíti meg, olyan elbizonytalanodást okoz számára, mintha − egy anya fogalmazását idézve: „hullámzó talajon, vagy vízen járna”. Szinte szó szerint értve talajvesztett lesz, és az addig stabilnak érzékelt világ valósága ingataggá válik.
Közeli hozzátartozó halála esetében a gyászoló személy gyakran érzi az eltávozottnak a jelenlétét, tulajdonképpen hasonló módon megjelenik ez a kettősség: tudatilag felfogja, hogy meghalt a hozzátartozója, de az érzések szintjén tovább él. Idő kell, amíg az érzelmek is felzárkóznak a realitásokhoz. Itt azonban másról van szó! Mintha a várandósság valóban folytatódna egy másik dimenzióban.

A másik babaelvesztéssel foglalkozó, áldatlan állapot című interjúkötetemben így írok erről:
Nagyon megrázó megpillantani az anyaságnak azt a mély ösztöni szintjét, amikor egy váratlanul, természetellenesen befejeződő várandósság után az anya „lelki várandóssága” nem szakad meg. Az amputált végtag esetében jelentkező fantom fájdalomra asszociálva, „fantom várandósságnak” neveztem el azt a különös jelenséget, amit megtapasztaltam azoknak az anyáknak a beszámolóiból, akiknek megszakadt a terhessége. Az anya a fizikai „terhétől” megszabadulva is várandósnak érzi magát, és várja a gyermekét, aki majd meg fog születni. Lelki síkon folytatódik a történet, ami még nem a veszteség feldolgozására irányul, hanem menetelés a szülés várható ideje felé. Természetesen ezzel párhuzamosan megjelenik a gyász is, hiszen egy másik síkon az anya pontosan tudja, hogy visszavonhatatlanul elveszítette a gyermekét. Egymásnak ellentmondó, rendkívül megterhelő érzések sokasága árasztja el az anyát.

“Egyre fájdalmasabb lett, ahogy közeledett a szülés időpontja, mert tudod, az ember lélekben várandós marad, és ez szörnyű. Egyre inkább jöttek az álmok, amelyek arról szóltak, hogy valamit elvesztettem. Amikor ezt a házat építettük, akkor mindig rengeteg pénzzel és irattal mászkáltam. Először folyton erről az időszakról álmodtam, hogy mindig elveszítek valamit. Újra és újra. Aztán rájöttem, hogy nem kell ehhez nagy ész, hogy felismerjem, mit álmodok ismételten. Ezt követően jöttek azok az álmok, amelyekben a kilenc éves nagylányomat, Zitát vesztettem el. Hosszú, szőke hajú Zita, és az elveszített kislányom nekem vele mosódott össze. Emlékszem, hogy közel ahhoz a naphoz, amikor a beteg babám a kiírás szerint megszületett volna – április 19.-én –, azt álmodtam, hogy már két hete nem tudom, hogy hol van Zita. Felébredtem a rémületnek, az iszonyatnak az őrült dübörgésével a szívemben, és azt hittem, hogy ezt nem bírom ki! Soha még egyszer ezt az álmot, én ebbe bele fogok pusztulni, elviselhetetlen, hogy hetek óta nem tudok semmit a gyerekemről! Haljak meg, vagy mit tudom én, mi legyen velem, de ezt nem, ezt soha! Talán ezen a napon született volna meg a beteg kislányom, nem tudom, nekem minden esetre ez lett az ő születésnapja.”

Az anya álmokon keresztül megjelenő érzékelése szerint a gyermeke egy pontosan meghatározott napon született volna meg. Ezt támasztja alá az is, hogy attól a naptól kezdve megszűntek a gyötrő álmok, és a gyásznak egy másik szakasza következett. Ezt hallva felsejlik bennünk egy látomás egy láthatatlan idősíkról, és beleborzongva gondolunk bele abba, hogyan jelenik meg térben és időben egy jövőbeli szülés, nem pusztán mint egy vágyálom, fantázia, hanem bizonyos értelemben mint egy valóság, miközben a gyermek elvesztése a mi materialista látásmódunk szerint tökéletesen lezárt és befejezett történet. Mégis valamiféle vetülete, lenyomata megjelenik azokban a jövőbeli hónapokban is, amelyekből ki lett vágva a folyamat.

A fenti édesanyánál találkoztam először ezzel a fájdalmas jelenséggel, de azóta több segítő beszélgetésem alkalmával is felbukkant. Egy olyan anya, aki a 24 hetes babáját veszítette el, ezt mesélte: “A korai szülést követő 12 hetet olyan kettős tudatállapotban töltöttem, amelyben egyszerre voltam egy szerencsétlenül járt anya, akinek meghalt a babája, és egy várandós kismama, aki a szülésére készül. Ez a készülődés persze alig volt tetten érhető, csak mint egy halovány sejtés a tudatom mélyén, de mégis, azt éreztem, ez valójában egy nagyon erős valami, csak éppen elnyomja a ráció, a tudati agyfélteke dominanciája. Elég jó önreflexióval rendelkező valaki vagyok, mikor megpillantottam ezt az elnyomott valamit, figyelni kezdtem, és rá kellett döbbennem: valamilyen program szerint én még mindig várandós anya vagyok, és valamiféle ösztönszintű igyekezettel a szülés felé haladok. Amúgy meg a teljes elbizonytalanodás állapotában voltam, nagyjából, mintha álmodnám az életemet. Eljött a szülés előrejelzésének az ideje, és én szomorúan gondoltam arra, ma kellene megszületnie a babámnak, de a különös kettős érzékelésem megmaradt. Három nappal utána hasi görcsökre ébredtem, ami hamar megszűnt, így el is felejtettem. Az ezt követő napokban folyamatosan sírtam, feltörtek az érzéseim a három hónappal korábban elveszített babám miatt. Csak sírtam, csak sírtam, párom vigasztalt, ne sírjak, de nekem jó volt, végre, végre sírhattam! Aztán töprengtem sokat, mert az egész annyira fura volt, megszabadultam a kettős érzéstől is, meg ez a megmagyarázhatatlan sírás… Végül rájöttem: az a nap, amikor érthetetlen hasi görcsök kínoztak, az volt a kisbabám születésének a napja! Másnap pedig elkezdődhetett a gyász. Ez az egész annyira különös, nem is tudtam erről beszélni senkinek eddig…”

Az itt ismertetett, általam Fantom várandósságnak elnevezett jelenséggel eddig még nem találkoztam sem a hazai, sem az angol nyelvű szakirodalomban, és csak a kis számú megfigyeléseimre támaszkodhatok. Mégis, bízom abban, hogy azzal, hogy bemutattam, milyen különös tapasztalásokat élnek át egyes anyák, talán lesz néhány kisbabáját elveszített anya, aki ráismer saját hasonló érzéseire, és közelebb kerül önmaga megértéséhez, ami segítheti a gyászában.

Örömmel és hálásan fogadnám olyan anyák beszámolóit, akik hasonlóakat éltek át, mint a felmutatott példák.
Singer Magdolna

By Comments off november 21, 2018