41

Két év telt el Szasz halála óta. A tragédiánk fájdalma nem csökkent, csak talán árnyalatbeli változásokon ment át. Az élet sajnos őnélküle is megy tovább, és bármilyen nehéz, rá kellett ébrednem, hogy folytatnom kell, a gyerekeimnek és a családomnak szükségük van rám. A férjem az orvosi munkájába, a képviselőségbe, a numizmatikába menekül, próbálja maximálisan lekötni magát. Ez is egyfajta megoldás a “túlélésre”.
Visszamentem én is dolgozni, de semmi sem olyan, mint valamikor volt. Talán annak a sorstársamnak van igaza, aki tapasztalatból ezt mondta: “Tudod, legalább tíz év kell, amikor már nem gondolsz rá örökké, amikor nem minden rá emlékezetet.”

Szandra utolsó hetére úgy emlékszem vissza, mint egy szörnyű rémálomra. Egy ideig az állapota hétről hétre romlott, most viszont felgyorsult ez a folyamat, és szó szerint napról napra egyre elviselhetetlenebb lett. Örökös vissza-visszatérő témánk, a Maldív-szigetek, az utolsó héten is többször szóba került. Korábban soha nem hagytam, hogy elmondja, amit szeretne a Maldívról, mert ahogy romlott az állapota, ő is számolt azzal, hogy nem biztos, hogy sikerül eljutni a szigetekre. Ilyenkor mindig beléfojtottam a szót, hogy meggyógyul, és jövőre együtt megyünk. Nem tudtam pontosan, de éreztem, hogy olyat fog mondani, amit én nem szeretnék hallani. “Anyi, ha mégsem sikerül.” – kezdte. Kérlek, hadd mondjam el! Szóval, ha nem sikerül, akkor is vigyél el. És a sekély vízbe szórjál, tudod, nem szeretem a mély vizet, ott félnék.”

Az én gyermekemnek már nem voltak földi vágyai, ő csak azt kérte, hogy a hamvait az álmai szigetén, a Maldív-szigeteknél szórjam az óceán sekély kék vizébe.

Szandra halála után képtelen voltam bármire, a legkevésbé arra, hogy a Maldív-szigetekre induljak. Csak ültem és néztem magam elé, semmit nem csináltam, persze a síráson kívül! Barátnőm erőszakkal kimozdított: sétálni vitt, beszélgetett velem. Nem lehettem valami jó társaság, de egy dolog mégis érdekelt: “Mi van a halál után?!” Azelőtt soha nem foglalkoztam ilyen témákkal, ráadásul alapvetően racionális gondolkodású vagyok, mégis mindennél jobban szerettem volna hinni, tudni, hogy az ember lelke létezik, csak a teste képes elpusztulni.

Maldívi utunk olyan volt, mintha földi paradicsomban lettünk volna! Mindannyian tudtuk, hogy Szandri miatt vagyunk ott, tudtuk, hogy teljesítenünk kell a végakaratát, tudtuk, hogy ez az utolsó “közös utunk”, tudtuk, hogy őt otthagyjuk, és mégis. A Maldív szigetvilág valóban olyan gyönyörű, mint amilyennek Szandri megálmodta. A fehér homok, a kék különböző árnyalataiban ragyogó kristálytiszta óceán, a trópusi buja növényzet, a kagylók, a korallok, a színesebbnél színesebb halak, a gyümölcsevő óriásdenevérek, gekkók, gyíkok, madarak, rákok, delfinek, egyszóval az érintetlen természet minden szépsége elkápráztatott bennünket. A világ legszebb helyén végső nyugalomra helyezni a gyermekünket, ahogy ő akarta, mégsem szörnyű, inkább fájdalmasan gyönyörű!

Szasz halála után éreztem, hogy valamit tennem kell, nem élhetek úgy, mint azelőtt. Valami hasznosat, önzetlent kell véghezvinnem az emberekért, a betegekért! Elkezdtem gondolkodni egy alapítványon. Lassan kezdett kikristályosodni a cél, mert talán ezt volt a legnehezebb eldönteni. Szandra sorsa láttán az emberek elgondolkodtak, átértékelték a dolgokat, és én hiszem, hogy jó irányba változtak. Ha az emberek Szasz szellemiségének a hatására képesek pozitív irányba változni, képesek jót, nemeset cselekedni embertársaikért is, akkor úgy érzem, hogy Szandri nem élt hiába. Ezek a gondolatok vezettek el oda, hogy az alapítvány fő céljának egy emlékdíjat tűzzek ki, amelyet egy olyan példaértékű ember kap, amilyen Szasz is volt. Emellett nem volt kérdés, hogy a Ewing-sarcomás beteg gyermekek támogatását vegyem még bele az alapítvány célkitűzéseibe. Hiszen Szandra is tervezte, hogy ha felgyógyul, figyelemmel fogja kísérni a leendő sorstársait, és ha mással nem is, de tanácsokkal, pozitív ráhatással segíti gyógyulásukat! Úgy gondolom, hogy ez az emlékdíj nemcsak Szandrának állít emléket, hanem a volt és sajnos a leendő beteg sorstársaknak is. Nincs olyan nap, hogy Szandri mellett, Őrájuk is ne gondolnék, azokra a daganatos beteg gyermekekre, akik valamelyik klinikán vagy kórházban, talán éppen most az életükért küzdenek! Szandra halála után ezt a lehetőséget választottam, hogy a síráson kívül tegyek én is valamit az emberekért, az olyan “kis” hétköznapi hősökért, amilyen Szandri is volt.

2018 október 20.